Egyértelmű:
egy korszak véget ért.
Nehéz vitatni: kétezerhúsz március tizenhetedikén lezárultak a tízes évek.
Azaz véget ért az a művészettörténeti korszak, amit az ipszilon generáció frissen befutott képviselői formáltak. Ezen a napon a kormány elrendelte a galériák (mint nem kiemelt termékeket árusító üzletek) bezárását, miután pár nappal korábban betiltották a múzeumi kiállításokat (mint száz főnél több embert megmozgató összejöveteleket). Magyarország ezzel nincs egyedül. Egy-két hét különbséggel az egész világon hasonló módon – virális sebességgel – söpört végig a karanténláz. A covid-19 hullám.
Bármennyire is tűnik kedves kis golyhónak a vírus a makrófotókon, radikális terroristaként alakította át a kortárs képzőművészet hétköznapjait. Egyik pillanatról a másikra. A múzeumok és a galériák lehúzták a rolót, a nagy nemzetközi vásárokat elhalasztották, a kiállításmegnyitók zajos-koccintós műfaja megszűnt, a galériások tanácstalanul vakarják a fejüket, az Instagram-posztolók apokaliptikus hangulatban lövik ki a csőben maradt utolsó fotókat, a művészek behúzódtak a stúdió izolált magányába. A kereskedelmi szektor kétségbeesetten próbálkozik online platformokkal és egyéni megtekintésekkel, hogy magára irányítsa a sötét gazdasági kilátásoktól megzavarodott egykori vásárlók figyelmét.
Egyértelmű: egy korszak véget ért.
Részlet a Torzulás című kiállításból, Kiss Adrian installációjával, 2015, Kelenföldi Erőmű
© fotó: Erdei Gábor / Artkartell
Nem tudni, hogy mikor és hogyan fog újjászületni az a kortárs globális színtér, ami repülő cirkuszként ugrált egyik világvárosból a másikba, residency programról art fairre, art fairről biennáléra, biennáléról gallery weekendre. Megszűnt az a színtér, amit a ragyogó fehérre derített kiállításenteriőrök világhálón szétsuhanó digitális nyilvánossága tett otthonról követhetővé, megosztások és lájkok özönével fűszerezve.
Az a globális művészetipar kapcsolt ki egyik pillanatról a másikra, ami irdatlan nagy pénzügyi sikereket produkált a kortársakból és összemosta a nonprofit szektort a kereskedelmi galériák világával.
Ennek most vége: nincs utazgatás, nincs networking, nincs partizás, nincs eladás – még csak underground sincs, mert mindenki otthon ül. Lefagyva, hibernálva, saját mikrovilágát hímezgetve. A Titanic nem ütközött jéghegynek, csak vesztegzár alá vonták.
###
A karantén csendes magányából elvégezhető a számvetés a tízes évekkel – mármint a kétezertízes évekkel. Ha nem nézzük a továbbélő iskolákat, akkor ezt a korszakot az ipszilon generáció, azaz a nyolcvanas években született új nemzedék határozta meg. Ez a csendes, cinikus és tépelődő nemzedék nem rúgta rá az ajtót a nagy öregekre. Nem csinált új klubot, galériát, folyóiratot vagy csoportos tárlatot. Csak úgy csöndben elkezdtek kiállítgatni, kisebb-nagyobb – főleg pesti, kereskedelmi – galériácskákban. És küldték a posztokat, meg a befotózott enteriőröket szét a világba. A 2008-as pénzügyi válság után léptek a színre, amikor se igény, se kereslet nem volt hamvas, új tehetségekre. Sőt, a 2010-es kormányváltás után a nagy kortárs intézmények fiatalokat bemutató kurátorai és igazgatói is távoztak, így esély se volt egy jó csoportos Ludwig Múzeumbeli vagy műcsarnokos kiállításon való debütálásra.
Egyszerűen: nem volt rájuk igény.
A pénzügyi válság utáni sivatagos hazai klímában ez az „elátkozott nemzedék” csak nehezen talált támogatókra saját barátain túl. De szépen lassan mégiscsak kirajzolódott valami, előbb az újabsztrakció trendje, majd a posztinternetes esztétikai paradigma, ami végül szétterjedt az archaikus, naiv és expresszív irányába.
A kétezres évek nagyon más volt! Kiállítótermi alapkarakterét a digitális új technikák térhódítás adta meg, mainstream vizualitását az egész világot ellepő retró (hatvanas évek, sallalallala), képzőművészeti belső ellentmondását pedig az a lassú intézményi diadal, amit a koncept gyakorlat aratott a kereskedelmet domináló figurális festészet felett. (És figurális festészet alatt jó sok mindent értettünk akkoriban, a technorealizmustól a tradicionalistákig, a neopoptól a retróig, a street arttól a lipcsei, majd a kolozsvári iskola begyűrűző hatásáig.)
Ahogy az kell, az ipszilon generáció ezzel szemben határozta meg magát. Lassan, diszkréten, harsonaszó nélkül.
###
2013 februárjában még úgy tetszett, az absztrakció Magyarországon örökre megmarad bé oldalnak a figurális festészet slágergyára mögött. Mellékszál, búvópatak. A B oldal című kiállításra abban a B55 nevű galéria tereiben került sor, ami – rossz ütemérzékkel – épp akkor húzta le a rolót. Pedig az újabsztrakt nagy korszaka ekkor érkezett, csak erről akkor még senki sem tudott itthon. A B oldal négy kiállítója között ott találtuk Szinyova Gergőt, aki ekkor már kompakt fiatal absztraktként állt a síkon: egy Kisterembeli szólóval a háta mögött magabiztos fölénnyel forgatta a légpisztolyt, a festékhengert és a maszkolót. Városi fotókból és nyomdaipari szétcsúszásokból elemelt, végletekig szétabsztrahált, érzelemmentesen eltartott geometriája hűvösen vonzó volt és kikezdhetetlenül profi. És tájidegen, határok nélkülien kozmopolita. Azóta átment félig monokrómba, majd játékosan tarkába, de mindvégig megmaradt a képalkotás ironikus önelemzésének – csak semmi abrakadabra! – tudatos mezején. Sörös doboz, OBI-s kampó, a vászon színe és fonákja. Mindig hiba nélkül.
Szinyova Gergő: AABSGOC2652015 (részlet), 2015, akril, airbrush, vászon, 130×90 cm
© az Art+Text Budapest engedélyével, fotó: Darabos György
A világ közben nagyot változott Szinyova körül! Az újabsztrakció búvópatakja főfolyammá duzzadt (ami őt is elsodorta egy-egy felhőtlen pillanatra, akár a napsütötte Kaliforniába, akár a barátságos Brooklynba). Ez a mainstream világszerte termelte a fiatal szupersztárokat, a formalista, apolitikus „zombi absztraktokat”, ahogy Jerry Saltz nevezte őket, hatása begyűrűdzött Magyarországra is, ahol megtörtént a nagy fordulat: a nonfiguratív művészet trendteremtő fősodorrá vált. Diplomázó festők próbálgatták hangjukat a geometria skáláján, újgenerációs gyűjtők és őszhajú geometrikus-fetisiszták cuppannak rá a fiatalokra, a realista festők meg értetlenül kapkodták a fejüket.
A bé oldalból á oldal lett?
Az új generáció egyik nagy tehetségét, Kristóf Gábort szintén az (ofszet!) nyomdaipar világa ihlette meg. A festékcsíkos, gumírozott nyomóköpenyek kidobott hulladékának „felkeretezésével” alkotta meg az évtized egyik legfontosabb sorozatát, a Heidi absztraktjait. De a minimalista, monokrómba hajló, talált festményeken is ott kísért a tájkép hagyománya, Caspar David fenséges élményétől a prózai Windows ikonokig. Az egyre aktuálisabb monokróm-mágiát vitte el a végletekig – egészen fel, a Mátra csúcsáig – Bernáth Dániel, aki az urbánus alapkarakterű újabsztrakcióba belecsempészte az erdei víkendházak természetközeli báját, a baltával szétrepesztett fahasábok kiszámíthatatlan természetességét. Mindeközben a fotóban, Dobokay Máté objektív nélkül ellőtt monokróm tájai teremtették meg ennek a festői nyelvnek lefegyverzően stílusos megfelelőjét.
Fridvalszki Márk: Starless 1–12 (részlet), 2016, táblaképek (digitális grafika, akril transzfer, vászon, egyenként 60×60 cm), tapéta (digitális grafika, digitális nyomat, egyenként 30×30 cm), installáció a Trafó Galéria Interferencia című kiállításán, 2016
© a művész és a Trafó Galéria jóvoltából, fotó: Surányi Miklós
Az újabsztrakció egymás után csavarta el a pár évfolyammal idősebb fiatalok fejét is. Batykó Róbert a geometrikus kamionhátsók és a kihajtogatott dobozok felületeit simította éterien, szálkásan vékonyra. Jelenleg már egy külön erre a célra fabrikált, préselő-kaparó gépezettel varázsolja képernyőszerűen testetlenre a felszínt. Fridvalszki Márk akriltranszferrel szívatta át a printelt papírlapokról a hordozóra különleges hangulatú szellemi univerzumának ágas-bogas referenciáit, a modernizmus utópiáitól az UFO-észlelésig, a széthulló webfotóktól a hadtörténeti kamuflázsokig. A hasonlóan száraz, kaparósra „antikolt” felületű képeken dolgozó Rudas Klára pedig a társadalomtörténet és a klasszikus avantgárd egy-egy izgalmas történetét kódolta bele a formalistának ható geometriába.
Az újabsztrakció ipari termékek előtt hódoló karakterét itthon Nemes Márton játszotta ki a legteljesebb módon. Mielőtt fejest ugrott volna a londoni szcénába és a tobzódó érzelmi drámába, kiállította a narancssárga ipari hevederrel összefogott csillogó fehér idomok nagy sorozatát, a Shaping Realitiest. De már előtte is fújt, fröcskölt, hengerelt, vágott, feszített és egymásra szegelt, rikító színekkel és feszülő energiákkal bugyogtatva tele az – amúgy diszkrét és tartózkodó – hazai újabsztrakt színteret.
Részlet a Shaping Realities című kiállításból Nemes Márton műveivel, Deák Erika Galéria, 2017
© a Deák Erika Galéria jóvoltából, fotó: Rákossy Péter
###
De egy másik vizuális energia is rajtahagyta kitörölhetetlen nyomát az évtizeden. Miközben a festészetben (Meanwhile in Painting – mondta a kevés generációs kiállítások egyike) megtörtént az újabsztrakció térnyerése, a korszellemet ellepte egy miazmaszerűen meghatározhatatlan új jelenség, az úgynevezett „posztinternet” esztétika.
(„Jön valami új, internetes izé” – dörzsölték 2014-ben kezüket a cool londoni galeristák. „Hogy mi?” – kérdeztem vissza.)
Posztinternet. Ez a tízes évek pop artja, ami lubickol a digitális világ termékeiben: social media dózisok, képmegosztó appok, stock fotók, Google street view, ipari kamerák és Paint illusztrációk, mindehhez hozzá vegyítve a digitalitás patinássá nemesedett történelmi produktumait, a gifektől a HTML5-ig és a 9 bites videójátékokig. És ha ez nem lett volna elég, ezt a koktélt pár évvel később nyakon öntötte a nyolcvanas évek retrója, a szintipoptól a new wave-ig. A posztinternetes esztétika a digitális bennszülöttek nemzedékéé, a hashtagekben és Insta-posztokban kiteljesedő millenniáloké, akik már látják a zakatoló matériát is a virtuális Mátrix-világ mögött, a légkondicionált szerverparkokat, a csillogó krómacél robotokat, a csöpögő-fröccsenő masszát és a pulzáló nemnewtoni folyadékot. Látják és újraalkotják.
Részlet a The Dys-Picture Generation című kiállításból (Keresztes Zsófia Öntelt hajsza az ellopott referenciák után című sorozatával), 2015, Art+Text Budapest
© az Art+Text Budapest engedélyével, fotó: Darabos GyörgyA posztinternetes művészet hazai főhősnője – ez ma már vitathatatlan! – Keresztes Zsófia. De ő se duzzadó egóval robbant be a színtérre. Csoportos kiállításról csoportos kiállításra bizonyított: textilből varrt törzsi totemek, mintás papírból ragasztott installációk, majd purhabból faragott objektek, végül pedig a megtalált saját nyersanyag: az amorf óriásszobrokra ragasztott – wellnesses pezsgőfürdőbe való – üvegmozaik. A történelem előtti idők archaikus képzetei sereglenek elő. Mitikus magasságba emelt félelmeit önti szemtelenül banális, mégis nagyon cool technikákba. Önemésztő, biomorf, kannibalisztikus installációi a régió legjobb kortárs kiállítótermei után már meghódították a nagy nemzetközi vásárokat is. A vírustámadás előtt épp New York bevételére indult, jelenlegi kiállítása az Elijah Wheat Showroomban látható (és mindjárt a megagalériás David Zwiner online platformján). Emerging, emerging és újra csak emerging.
Részlet az Abstract Hungary című kiállításból (Ulbert Ádám műveivel), 2017, Künstlerhaus, Graz
© a Künstlerhaus, Halle für Kunst & Medien, Graz jóvoltából, fotó: Pascal Petignat
Keresztes bizarr, szubjektív mitológiája teljesen egyéni, de vizuális érzékenységét többen osztották. Elég az Amszterdamban pallérozott Ulbert Ádám műgyantából öntött szobrait és bugyborgósan expresszív festményeit nézni. Ulbert mélyre merül a tudománytörténetben, egymásra halmoz biológiát és mitológiát, irodalomtörténetet és pszichológiát. Különleges történetei hol az ördöghal platóni szimbolikáját járják körül, hol a középkori bolondok hajóját, vagy épp a szalamandra mágikus titkait. De ide köthetjük be a Londonban tanult Kiss Adrian fémrácsokból hegesztett, bőrből varrt, hipermaszkulin installációit, vagy az Instagram festőcsászár, Keresztesi Botond airbrush kompozícióit, amiken kifogyhatatlanul humoros fantáziával mixeli egymásba a fogyasztói társadalom és a közösségi média banális közhelyeit.
A posztinternetes esztétika – szemben az újabsztrakcióval – nem a képzőművészet belügye, Keresztesi képeiért odavan az egész nemzedéke. Akárcsak Szombat Éva fotóiért, akinek a hipergiccset sikerült olyan émelyítő tökéletességig fokoznia, amitől még az unikornis származású nézők is gyomorrontást kapnak. Szivárvány alatt parádézó porcelánlovacska, analóg csillámeffekt és tömény nyolcvanas évek retró. Parádés! Ugyanezt fordította át posztdigitális reklámgrafikába Pápay Fanny, szürreálisan adagolt vaporwave-vel fűszerezve. És úgy általában, a fotóban az újabsztrakció hűvös képanalízise találkozott a digitalitás utáni bizarr szürrealizmussal: lásd Biró Dávid művészetét!
Szombat Éva: Boldogság könyv, 2014
© Szombat Éva
A posztinternetes esztétika erősen trendfüggő jelenség, szoros összeköttetésben a széles értelemben vett divattal. Folyamatosan mozgásban is van. A nagypolitika nyomása alatt a kétségbeesett kortárs képzőművészek világszerte az archaikus tudat tábortüzéhez vonultak vissza, meglehetősen tudathasadásos módon. Ide köthető (Keresztes és Ulbert kiforrása mellett) egy sor különféle művész, a technosámánná váló Borsos Lőrinc duó, a totemisztikus félabsztraktra fogékony Csató József vagy a lézervágott márványmaszkokat bűvölő Ember Sári. Majd feltűnt a színen a nyolcvanas évek újfestészetének naiv expresszionizmusa is, Ezer Ákos csetlő-botló kamaszaitól kezdve Puklus Péter erotikus képmásaiig.
De bármi is történt a tízes években, annak most már vége.
Függöny!
Taps!
Köszönjük.
Mindazonáltal: az ipszilon nemzedék tehetségei még sokáig velünk lesznek, covid-19-en innen és túl.
