In da studio 7. - Sophie-Luise Passow

Faliszőnyeg-hatás, testszerűség, organikus vonalhálók. Élet és halál, idő és várakozás.

Varázslatos ez a műterem, Bécs egyik izgalmas negyedében járok, ebben a sokat megélt lakásban, ahol minden sarok történeteket őriz. Tíz éve Sophie-Luise Passow alkot itt, azóta ő tölti meg élettel ezeket a tereket, amelyben a korábbi munkái és az eredeti állapotában meghagyott falszakaszok izgalmas párbeszédet folytatnak egymással.


Először az Instagramon futottam bele a képeibe, először azt hittem, textilmunkák ezek, aztán, ahogy belezoomoltam a képekbe, derült ki, hogy bár feszítetlenek, mégis vászonképekről van szó, amelyeken a festői részletek és a grafikai jellegű vonalháló izgalmas oppozíciót alkotnak. „A vásznaimra testekként tekintek, ezért nincsenek is kifeszítve, ami nemcsak a textilszerűségét erősíti, hanem mint a korpusz, folytonos mozgásban van, nincs benne semmiféle görcsösség. Keretek nélkül mozgunk a világban, miközben az is folytonos változásban van. A vászon lazasága vagy puhasága utalhat az egyén szabadságára, a korlátok nélküli létre, ugyanakkor az emberi törékenységre, esendőségre is, miközben azt gondolom, hogy nagyon szívósak is vagyunk, amire a vásznon megjelenő struktúrák utalnak”. A sűrű, több rétegből felépülő kompozíciók zsigeri érzeteket keltenek, amennyiben a vonalhálókra úgy tekintünk, mint vénákra, amelyek sűrűn behálózzák és átszövik a belső szerveket jelképező színfoltokat, így kiadva egy erős konstrukciót.

Az alkotói folyamat két fázisból áll, meséli, a vonalháló tudatosan kerül a vászonra. Ezek az áramló, egymásba kapcsolódó, fluid érzeteket keltő struktúrák előre megszületnek a fejében, mintázatként állnak össze Passow-nál, amiket aztán a tudattalan metódus követ, az a rész, amikor a vonalhálókra rákerülnek az expresszív színmezők, amelyek gyakran kontrasztosak és élesek, máskor puhán elmosódottak. „Csak a két kezemet használom az alkotáshoz, olaj- és pasztellkrétákat használok, majd azokat az ujjaimmal dörzsölöm el. Szeretem a pigmenteket közvetlenül megérinteni”. A színválasztás sem tudatos Sophie-nál, viszont vannak olyan árnyalatok, amelyek speciális jelentéssel bírnak a számára. A kék és a vörös az ereket és a vénákat jelölik, a sárga a halállal van kapcsolatban. „A műveim valahogyan egyszerre van kapcsolatban az élettel és a halállal, de talán ez nem is meglepő, hiszen a szecesszió hazájában nőttem fel”.

Elmeséli, hogy a múltban egy trauma hatására kezdett el ilyen típusú kompozíciókat csinálni. Volt egy bicikli balesete, amiben megsérült, így a kezén egy hatalmas sebhely keletkezett. „Minden nap szembesültem ezzel a vágással, majd a varrattal, ami mindig áramlásba kezdett, amikor mozgattam a karomat. A korai munkáimban az ismétlődő mintázataim ezeket a mozgásokat adták vissza. És míg korábban a pszichológiai folyamatok és a belső világok kifejezése izgatott, később inkább a társadalmi-kulturális dolgokra fókuszáltam”.

És bár most Bécsben él és alkot, hosszabb időt töltött Párizsban is, ami sok szempontból is óriási változásokat hozott a számára. „Korábban szinte mindig fekete-fehérben dolgoztam, a francia fővárosban töltött idő hatására kezdett el színesedni a palettám. Kezdetben minden fekete volt, majd bejött a szürke, a kék és a piros, végül teljesen a színek függőjévé váltam. Párizsban megőrültem, óriási vásznakra kezdtem el dolgozni és akkor vált fontossá az anyaggal való szoros kapcsolat is”. Közben elmondja azt is, hogy épp a lezárások ideje alatt volt Párizsban, így az épületek is nagyban hatottak rá, a kiürült utcákon rengeteget sétált és folyamatosan inspirálódott.

Az alkotó egyébként több médiumban is kipróbálta már magát, a bécsi Iparművészeti Egyetemen fotózást tanult, majd grafikát, aztán érkezett meg a klasszikus értelemben vett képzőművészetbe. „Talán nem is fontos, hogy mi az eredet vagy a kiindulási alap, hiszen végeredményben minden összetartozik, az egyik dologból kinő egy másik, majd mindig egyre magasabbrendű és komplexebb dolgok felé haladunk. Ahogy a biológiában is, ami mostanában kifejezetten érdekel: a cellák megsokszorosodnak, összekapaszkodnak és végül egy nagy szövetté állnak össze”.

Korábban főleg monokróm világokat alkotott, mostanra azonban koloristává vált, miközben a különböző médium közötti határokat továbbra is igyekszik elmosni. A rajzolás, a sokszorosított grafika, a fotó jellege éppúgy testet öltenek a vásznain, mint a festészet, de izgalmasan teszteli a simaság, a konkrétság, valamint az expresszivitás és az elmosódottság között is. 

Fontos volt neki, hogy elkészítsen egy nagy munkát, 2022-ben hónapokig dolgozott azon a vásznon, mert mindig várnia kellett, hogy a rétegek megszáradjanak. „Egy új világot nyitott ki a számomra”. Mostanában azonban több képen dolgozik egyszerre, félreteszi őket, majd újra előveszi, így más aspektusból tud közelíteni hozzájuk. 
És bár a képek feszítetlenül lógnak, mégis előfordul, hogy még az alkotás előtt összehajtogatja a vásznat, így a végső kompozíción kirajzolódik az organikus struktúra alatt egy geometrikus rendszer is. „Ezekre úgy tekintek, mint keretekre, amelyeken túlnő maga a kép”. Szeretem, ahogy a kontrasztokkal, ellenpontokkal, dualitásokkal játszik. A transzparens és pasztózus felületekkel is izgalmasan egyensúlyozik. „Szeretem ennek a játéknak a szabadságát, sőt: a képeket is azért készítem, mert ekkor érzem szabadnak magam”. 
Pollock jut eszembe, hiszen Sophie esetében is előfordul, hogy a földre teríti a vásznat, mikor komponál, sőt: a két alkotói folyamat a performativitás tekintetében is analóg. Nagy gesztusokkal, széles mozdulatokkal születik meg a kép, ami az alkotótól fizikai erőkifejtést is igényel. A vásznon így jelennek meg a fluidáló vonalak.

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Sophie-Luise Passow műterméből, Bécs, 2024. Fotók: ©Verena Gotthardt 

© a művész jóvoltából. Fotó: ©Verena Gotthardt

A vonalak kapcsán Sophie megemlíti a diplomamunkáját, ami a várakozásról és az időről szólt, és bár ott konkrét formában is megjelent az eltelt idő számolása, a későbbi művekben is jelen van az idő dimenziója. Megjegyzem, hogy ahogy a befogadó tekintete halad ezeken a vonalakon, úgy belekerül valamiféle kontemplatív állapotba, lecsendesedik, miközben a kompozíciók fluiditása az élet körforgását is szimbolizálja.

— Kocsis Katica

2024. augusztus 28., szerda 05:33
kapcsolódó cikkek
ajánló

HUM FOR ME BABY!

A kiállított művészek ugyan mind más háttérből jönnek, mégis a férfitekintettel szemben ünneplik a női test szabadságát és feloldják annak tárgyiasítását. 

támogatók