Czigány Enikő művészetének kiindulópontja ködös, elmosódott, lírai városképek voltak, ebből fordult a természet felé. Ott is mindig az alig láthatót kereste, amikor valami olyat képes észrevenni, ami nem annyira szembeötlő. Így kezdte el foglalkoztatni őt a táj geometriája, ami mostanra művészetének központi témájává vált.
Műtermének első szegmense monokróm képei, melyek olajfestmények de főleg rajzokon megörökített impressziók. A művek születéséhez közrejátszott Enikő öccse, aki a művész egyik kiállítását nyitotta meg. Ő azt mondta a képekre, hogy annyira erős textúrájuk van, hogy szinte színfüggetlenek. Ez a színfüggetlenség megragadta Czigány Enikőt, és ekkortól elkezdte redukálni a színeket, amíg el nem jutott a teljes monokromitáshoz. Ezzel a nagyon izgalmas kísérlettel Enikő a figuralitás és az absztrakció határán mozog: miközben egyetlen egy igaz tiszta színnel dolgozik, képei mégis megmaradtak ábrázoló jellegűnek. 
Művészeti munkájának következő állomása a Napfivér, Holdnővér sorozat, amely életének zürichi fejezetében bontakozott ki. Czigány hétfő esténként egy zürichi jazz klubba járt, amelyben fekete függönyök borították a falat, valamint a berendezés és a zenészek ruhája is tiszta fekete volt. Ez a monokróm élmény és a késő esti hazautak szöget ütöttek a fejében, és ahogy kinézett a vonatból, a Holdat nézve fogalmazódott meg benne a festménysorozat gondolata. Ezeknél a képeknél a fekete előkelő szerepet tölt be: látványosan kiemeli a fény-árnyék viszonyokat, melytől az alkotások mélységükben tudnak megmutatkozni. Új képei között is szintén megtalálhatóak a Nap és a Hold archetípusai, amelyek már tussal készültek, és amelyek következőleg Veszprémben lesznek kiállítva.
A felülnézetből rögzített tájak sorozata egy új perspektívát nyitott művészetében. A repülőre szállás élménye lebilincselő geometrikus elemeket tárt a szeme elé a felülről szemlélt tájon. Ezek után kezdett el kísérletezni a Google Maps-szel, amely nagy inspirációforrásává vált. A műholdas képrögzítő segítségével képes a világ bármely pontján szemlélni a vidéket, annak összetettségét, formaiságát. Az ember kéznyoma a tájon mesterséges alakzatokat ölt, amely távolról nézve mintegy társasjáték mezőiként elevenednek meg Enikő képein. Ez a fajta játékosság keveredik a szigorú geometrikus szabályossággal. Újragondolt tájképeinek két vonulata van: a szabályos, rendezett mezőgazdasági út és a kusza közlekedési utak.
„Amíg horizontálisan néztem a tájat, addig én magam rajta álltam az úton, tehát addig csak a föld megművelésének a nyomát láttam, viszont felülről szemlélve vettem észre, hogy milyen érdekes szövevénye van az utaknak is, amelyeket szintén az ember rajzolt rá erre az organikus tájra.”
Czigány Enikő legújabb sorozatát is megmutatta, amely Láthatatlan városok címet viseli. Ezek szintén tájkompozíciók, azonban vannak köztük nagyon kicsi méretűek is. Az apró munkák méretükből adódóan kontaktfotókként hatnak, azonban sokkal több jelentésréteggel bírnak: ezek a művek nem elterülnek a műteremben, a maguk teljes valójukban, hanem szinte rejtőzködnek. Közelebb kell menni hozzájuk és kutatni kell őket, hogy felfedjék magukat. A picike alkotások rendkívül izgalmasan hatnak egy műteremben, ahol lényegében minden művészi munka azért születik, hogy látassa magát, míg ők csak az igazán kíváncsi tekintetek előtt bontakoznak ki.
A képek a tájak geometrikus elemeiből építkeznek, azonban színes ceruzákkal a művész egy másfajta rendszert alakított ki, egy hátteret, egy naplementét rögzítő eget, amely által a az egész munka kinyílik.
„Ebben a sorozatban a megművelt mezők mintázatát felhasználva egy új világ nyílt ki a rajzokon: elhagyott, földrengés, vagy egyéb katasztrófák által sújtott városok, soha meg nem épült építmények romjai váltak láthatóvá. Az emlékezet legmélyéről valós, és elképzelt utazások emlékei tűntek elő, és ősi, vagy éppen futurisztikus építészeti formák alakjait formázták meg.
Ablakok nyíltak a semmibe, vagy a mindenségbe, összemosódott a 'kint' és a 'bent', egymásba olvadt a múlt és a jövő. Fantáziánkra bízva, hogy kedvünk szerint továbbgondoljuk és kiegészítsük őket történetekkel, emberekkel, élettel."
A feketével megörökített táj és az ég színét átszínező gradiens kvázi-háttér elegyében teljesedik ki Czigány Enikő “kétnézőpontúsága”: felülnézetből szemlélve a táj formái egyértelmű elhatárolása a két színmezővel a geometriai elemek jelenlétét hangsúlyozzák, oldalnézetből pedig azokat a bizonyos történelem előtti romokat láthatjuk bele a képekbe, amelyek Enikőt izgatják. Egy elem azonban biztos mindkét szemlélésben, mégpedig a fekete elképesztően hangsúlyos jelenléte ezeknél a műveknél is. A sötét a hiányt, az ürességet jelöli a képen a letűnt romok szemléletében. Ez értelmezhető úgy, hogy a düledék ugyan értékelhető, a társadalom számára azonban nem hasznosítható ugyanúgy, ahogy az ember által kimerített táj sem. Az ember teremt, beavatkozik a természetbe, kihasználja az adott elemeket, majd továbblép, azonban a keze nyoma, a leképezése valahol megmarad. A teremtés és formálás felelősséget és önfegyelmet igényel, hiszen Czigány munkái mutatják meg leginkább, hogy semmi nem jöhet létre következmények nélkül, ahogy a vidék formálásában sem.
Az ember a táj ura, de mihez kezd hatalmával? - Látogatás Czigány Enikő műtermében.
