A természethez való kapcsolódás lehetőségei, valamint a szemlélődés tapasztalata foglalkoztatja. „Időtlen és végtelen kiterjedésű tereket hozok létre, amelyekbe belépve úgy tűnhet, hogy bármi megtörténhet. Akár alkotóként, akár nézőként, úgy érezhetjük, hogy egy nyitott helyre érkezünk, ahol szabadon megélhetjük a tapasztalatainkat, az érzelmeinket”.
Bár Tóth Annamária Rita kompozíciói természeti asszociációkat hordoznak, mégis inkább belső, érzelmi tájakról van szó, amelyek az élet tapinthatóságáról, kézzelfoghatóságáról, állandó körforgásáról és a folytonos változásban levésről egyaránt szólnak. Tóth Annamária Rita képei lendületes ecsetvonásokból felépülő, érzékenyen pulzáló kompozíciók, amelyek vizualitásukban is hordozzák ezt a fajta áramlást, körforgást, vitalitást. „Mindig törekszem arra, hogy a kompozícióimban a gesztusokon keresztül megjelenjen a mozgás tapasztalata, ami dinamikussá, lendületessé teszi a képet”. 

Az alkotó terei mélyre vezetik a szemet, a bizonytalan messzeségbe, amitől sejtelmessé, derengővé válnak ezek a tájak, e misztikusság pedig a fény által transzcendens minőségekkel gazdagodik. „A fény is nagyon fontos számomra, ezek a kompozíciók világítanak, jellemzően a fényes részeknél sem hagyom üresen a vásznat, azt mindig lefedem egy világos alapozással, majd lazúros ecsetvonásokkal kijelölöm a fénnyel átitatott részeket, a befejezés előtt pedig pasztózusan felvitt gesztusokkal alakítom tovább a térérzetet. Szeretem, ahogy egy-egy ilyen színes fehér folttal az egész kép hirtelen megmozdul, életre kel”. 
Tóth képépítése inverz, abból a szempontból, hogy jellemzően az előtér a sötétebb, míg hátrafelé teljesen kivilágosodik ez a végeláthatatlan tér. A hátulról érkező világosság pozitív érzeteket hordoz, miközben az éteri jelleget erősíti. Régebben sűrűbbek voltak a kompozíciói, a kép terei tömöttebbnek hatottak, meséli, majd mutat is néhányat a korábbi képek közül. „Aztán az alsó és a felső tér elkezdett egymásba csúszni, hátrafelé pedig elkezdtek kinyílni ezek a világok. Fontos emlékeim vannak a gyerekkoromból, amikor az erdő szélén levő házunk hatalmas kertjében ültem a kert és az erdő határán, amely tapasztalatnak volt egy érdekes ambivalenciája. Közvetlen közelségben voltam a vad természettel, mégis biztonságban éreztem magam. Ezt az érzést szeretném visszaemelni a képeimmel: a hátrafelé táguló terek egyszerre végtelenül nyitottak, mégis beburkolnak, így az otthonosság érzetét keltik”. Meséli, hogy ezért is tudott nagyon jól kapcsolódni a HAB Kert. Az élet lehetősége című kiállításhoz, amelyre a kurátor Vékony Délia meghívására két nagyméretű, és egy kisebb képből álló kompozíciót festett meg.

A festő hozzáteszi, hogy a művei a kontemplatív jelenlétről is szólnak, amikor az ember benne áll a természetben, érzi a saját létezését, ugyanakkor környezetének apró rezdüléseit is érzékeli, rezonál azokra. „Nagyon érdekelnek a megfoghatatlan, de érzékelhető tapasztalatok, azok, amik nem láthatók, nem verbalizálhatók. Ennek a hatására készült el az üvegszövet sorozatom is, amelyben több réteget illesztettem egymásra, az alsó átdereng a felsőn, így az ott szereplő gesztusok egészen másfajta jelentést kapnak, mintha teljesen látszanának. Van ezeknek a műveknek egyfajta lebegésszerű érzete is, ami az illékonyság fogalmát emeli be, valamint az idő, az emlékek és az érzelmek közötti kapcsolatról gondolkodtatja el a nézőt”. 

Tóth Annamária Rita festői tereket hoz létre, amelyek ugyan természeti asszociációkat keltenek, mégis önmagáért való, tiszta festészetként is értelmezhetők, amelyeken az egyes színek olykor érzékien egymásba mosódnak, máskor pedig kitűnnek és hangsúlyosabban érvényre jutnak egy-egy foltban. A kompozíciókon jellemzően a hideg tónusok dominálnak, bár ebben nincs tudatosság, hangsúlyozza az alkotó, majd hozzáteszi, hogy a szinte már védjegyként ismert lila is egy véletlen rátalálás eredménye. 

„A spontaneitás, az intuitív képalkotás egyébként is foglalkoztat. A vásznakat is én magam készítem, hiszen a feszítés, az enyvezés már maguk is olyan tevékenységek, amelyek segítenek a ráhangolódásban, abban, hogy kapcsolódjak a képpel. Az pedig a legcsodálatosabb érzések egyike, amikor ott állok az üres vászon előtt, amikor még bármi megtörténhet. A festészet fantasztikus szabadsága minden egyes kép elkezdése. Szeretem e pillanat felfokozottságát.” Persze van valamiféle tervezés is, az induláskor tudja, hogy nagyjából milyen képet szeretne, kicsi vázlatokat is készít, azonban a festés során hagyja, hogy az érzékei vezessék, hogy hasson a flow, így bár a személyes megéléseiből dolgozik, a végén gyakran magát is meglepi.

Mesél arról, hogy sokszor nehéz megtalálni azt a pontot, amikor elkészül a kép, elmondja, hogy éppen ezért több munkán dolgozik egyszerre, mert így mindig van, amit félre tud tenni és hagy időt magának, hogy gondolkodhasson a következő gesztuson vagy rétegen. Majd elárulja, hogy a képalkotás során mindig van egy olyan állapot, amikor úgy tűnik, hogy minden összeomlik, de ezen túl kell jutni, és akkor már újra látja, hogy merre kell haladni. „Az anyaggal való küzdelem ezen részét át kell vészelni”. Az átfestés is nehéz ügy, teszi hozzá, van, hogy be kell áldozni jól sikerült részeket azért, hogy a kép egységes legyen és működjön. 
Beszélgetünk még a hálózatos gondolkodásról, arról, hogy Tóth Annamária Rita képei szövetszerűek, amelyben az egyes gesztusok, ecsetvonások egymással organikusan összekapcsolódnak és végül kirajzolnak egy hálót, ami egyszerre légies, könnyű, miközben az emberi test felépítését is leképezi, egymás mögötti rétegekből áll. Szeretem e képek pulzálását, “légzését” is, ami szintén egyszerre kapcsolódik a természethez, mégis van benne valami nagyon emberi, ahogy e felületek érzékeny sérülékenységében is.

A FŰZ Art Group alapító tagjaként vett részt a Sebezhetőségi gyakorlatok csoportos kiállításon, ahol a művészek közösen gondolkodtak a sérülékenység fogalmán. „Már önmagában sebezhetővé tesz az a tény, hogy a saját érzelmi alapomból, a személyes megéléseimből születnek a képeim, hogy nyíltan felvállalom, hogy a bennem zajló masszából alkotok. Egy érző lélek mindig sebezhető, ugyanakkor ennek a felvállalása mégis pozitív, amikor átengedem vagy szabadjára engedem a megéléseimet, a látásmódomat, az sebezhetővé tesz, ugyanakkor mégis erőt ad az alkotáshoz és a létezéshez egyaránt.”