A szimfónia a görög szümfónia szóból ered, eredetileg összhangot, egyezséget, megállapodást jelentett és csak a reneszánsz kortól kezdtük el az olyan hangszeres zeneművekre, zenei műfajokra használni ezt a fogalmat, amelyben a több hangszer együttműködéséből születik meg a kompozíció. Ugyan az évszázadok során nem történt nagy jelentéseltolódás a szó értelmét tekintve, a jelen kiállítást mégis meg lehet közelíteni az antik és a modern definíció mentén is.
A terekben mediálisan és stilárisan is eltérő művekkel találkozunk, látunk hagyományos táblaképeket, de fotogramokat, fényképeket, szobrokat is, amelyek bár a látvány szintjén sok mindenben különböznek, mégis: ebben a kiállításban képesek együtt rezegni, egymással párbeszédet folytatni. Összhangot kiadni. Nem véletlenül említem a rezgést, ugyanis, ha körülnézünk, mindegyik művet meg lehet közelíteni a mozgás fogalma mentén, mindegyik mű másféle amplitúdó mentén rezonál, ezáltal a befogadói aktus sebessége is változik.
Ha végignézünk a teljes anyagon, akkor talán Fülöp Gábor szobrai mutatják fel a legerősebb nyugalmi helyzetet. A szobrok statikus állandóságban vannak, mozdulatlanok, felvett testtartásuk a stabil kimozdíthatlanság állapotában vannak. Azonban a felületeken megjelenő apró elemek sokasága és repetitív jellege mégis beemeli a mozgást ezekbe a művekbe is. A figurákat ellepő katicák és csigák, valamint az alakból sarjadó mezei virágok finom pulzálással, zsizsegéssel töltik meg ezeket a csendesnek tűnő műveket. Eme apró vibrálással szemben villanásszerű mozgások vannak jelen Zai Viktória fotogramjain, ahol a hordozó hajtogatásával kirajzolódó sokszögek kavargó mozgások érzetét idézi meg a nézőben, azonban az összhatás azt a pillanatot is eszünkbe juttathatja, amikor egy sűrű erdő fáit megborzolja a szél, a levelek között pedig átszűrődik a napfény.
B. Tier Noémi Sensitive Surfaces sorozatának három darabja érzékeny áramlásokat, hullámzó mozgásokat mutatnak fel, amelyek kilengése ugyan nagyobb, mint Fülöp szobrainak apró rezgései, azonban azoknál lágyabbak és puhábbak, ennek mentén pedig párhuzamba állíthatók a fotogramokkal, amelyeknél szintén szelíd és gyengéd mozgások érzetét kelti fel..
Izgalmas, hogy a Sensitive Surfaces szériával szemben foglalt helyet Tomas Piarsz legújabb triptichonja, amely kompozíciók lendületesek, dinamikusak, gyors mozgásokat láttatnak. Az organikus érzeteket keltő geometrikus elemek hol széttartanak, hol összehúzódnak, pezsgő és eleven táncot folytatnak egymással. A Luminous Decay sorozat legújabb darabjaiban is a fény szétbomlásának vagyunk a tanúi, amelynek van egyfajta popos játékossága, mégis robbanásszerű érzetet keltenek. És ugyan e triptichon darabjainak lekerekített formái finomítják e mozgás maszkulin jellegét, a belső térben látható, absztrahált kristályokból épülő mű éles szögei a helyváltoztatás agresszívebb vagy vadabb oldalát is előhívják.
Az elemek egymáshoz viszonyuló mozgása jelenik meg Romvári Márton művein is, azonban míg Piarsz képei kozmikus érzeteket keltenek, addig Romvárinál az alakzatok mikroszkopikus jellege dominál. Azt érezzük, hogy ezek az amorf formák fluidáló mozgást végeznek, puhán koccannak egymásnak és kerülnek egymással átfedésbe.
Ez a sokféle mozgás izgalmas feszültséget teremt ebben a mostani kiállításban, elektromossággal tölti fel a teret, azonban a művek nemcsak a mozgás aspektusa mentén válnak szimfonikussá, szenzuális jellegükből fakadóan is összhangban vannak egymással. Sőt: zenei fogalmakkal is leírhatjuk őket. Romvári Márton formáinak felületi zajossága, raszteressége a művek érzékiségét erősíti, míg a vonalakból épülő kompozíciók erős anyagisága vált ki hasonló benyomásokat. Tomasz Piarsz műveinek alsó rétegein megjelenő gesztusok elemi vizuális gyönyört okoznak, közvetlen, elementális hatást keltenek.
B. Tier Noémi üvegházakról fotózott fekete-fehér képei talán a mostani anyag legszenzuálisabb darabjai. A körkörös alakzatok, a kusza vonalak, vagy a legyezőformájúan szétnyíló levelek önmagukban is érzelmileg hatnak a nézőre, azonban az alkotó ezeket a formákat üvegen keresztül fotózta be, a transzparens felületen megjelenő vízcseppek, folyások, koszolódások egy extra layert adnak a kompozíciókhoz, amelyek sokféle érzetet hívnak elő a befogadóból, miközben aktív szemmozgást váltanak ki. Retinális művekről van szó.
Fülöp Gábor szobrai taktilis érzeteket keltenek, szeretnénk végigsimítani a katicák tömegén, érezni a csigák nyálkás testét, a virágok között húzódó mélyedésekbe kedvünk lenne bedugni az ujjunkat vagy érzékelni a fémből készült levelek hidegségét, amelyek páncélként ölelik körbe a virágzó arcot.
Zai Viktória esetében pedig az érzékiség a hordozók anyagi jellegéből fakad: fotópapírra, selyempapírra és vászonra készült műveket látunk a térben. Ha alaposan megfigyeljük e munkákat, akkor láthatjuk, hogy az emulzió különféle minőségű felületeket képez az egyes alapokon: míg a fotópapíron határozott kontúrral megjelenő, fényesebb, konkrétabb rétegeket látunk, addig a selyempapíron ez a határozottság felpuhul, efemerebb jelleget ölt. A vászonra készült mű esetében is ezt tapasztaljuk, a kontrasztosság csökken, az emulzió megfolyása véletlenszerűen megjelenő formákat szül.
Több aspektusból is összhangot adnak ki ezek a munkák, olyanok, mint egy megfelelően megkonstruált zenemű, ahol minden egyes hangszernek megvan a saját szerepe, az egyéni rezgése, azonban egyik sem dominálja le a másikat, hanem együttesen hatnak és egy olyan szerves entitássá állnak össze, amelyben a különféle hangszínek egymást erősítik. Ezért talán most, nézőként is érdemes arra koncentrálnunk, hogy miként rezonálnak ezek a munkák, fedezzük fel a köztük lévő hanghullámokat, miközben arra is érdemes figyelni, hogy belőlünk milyen intenzitású dallamokat hívnak elő a most kiállított festmények és szobrok.
