A Budapesten élő és alkotó, időnként Debrecenben is dolgozó Nagy Marcell „Két tűz között” van. Kötéltáncosokat megszégyenítő ügyességgel mozog absztrakció és figuralitás között és teremt valami olyat, ami különleges, amire a szakma is felfigyelt. Stílusáról ő maga vall a legjobban: „Expresszív, spontán, naiv, félabsztrakt”- olvashatjuk Takács Dalma Pénteki kultúrrandi Nagy Marcell festőművésszel címmel megjelent interjújában a kultúra.hu oldalán. AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Nagy Marcell kiállításából, Eötvös10, Budapest, 2024.
Az Országút Galériában bemutatott Szellemi operációkon nagy gesztusokkal festett emberi alakok (de inkább groteszk lényeket) tűnnek fel a kompozíciókon. Hol csupán arcukat mutatják meg, hol felsőtestüket, de néhol teljes mivoltukat. Parázsló tekintettel, konokul nézik a látogatókat, megfigyelnek. Ugyan emberi formát mutatnak, mégis olyanok, mint egy másik szféra küldöttei. A „frász” ugyan nem fog kerülgetni ezektől az inkább rút, semmint szép kreatúráktól, mégsem tekinthetünk rájuk bizalommal. Nyugtalanítóak, még akkor is, ha tudjuk: nem ártanak. Indaszerűen tekergő nyúlványok fonják körbe testüket, orcájukat, behálózzák őket. Önnönmaguk is jobbára vastagon húzott vonalakból, azok kezdeményeiből állnak, és nem is kívánnak ennél jobban látszani. 
A The myth of the Androgynes (2024) akrilvászna rózsaszínben, vörösben játszó színeivel levesz a lábunkról. A kép origójában látható bizarr teremtmények sziámi ikrekként nőttek össze, elválaszthatatlanok. A földről elrugaszkodtak, hogy aztán minél magasabbra emelkedjenek. Szárnyak híján kezükkel verdesnek, hogy ne pottyanjanak le. Munkájával Nagy Marcell talán tudatunkat hasítja kettébe, vagy annak legmélyebb bugyraiba visz le? Kompozíciója sejtelmes, misztikus, bár témája egyértelmű: férfi és nő kettőssége, ami mindannyiunkban benne rejlik.
A Portait of destroyed (2024) is akrillal vászonra készült. Széttárt tenyeret, növényágat, organikus képződményeket: levélszárakat vélhetünk rajta felfedezni. Ám csak sejtjük, hogy mi rejlik a vonalakkal keresztben és függőlegesen is átszabdalt kép mögött. A káoszból apróbb pontok, vonalak bontakoznak ki. Ember legyen a talpán, aki itt „rendet tud rakni”. Nagy Marcell sem törekszik erre, sőt, rombol, kitöröl, elfed, minél inkább összesűríti elemeit, alig-alig hagyva közöttük „rést”. Azokon át, a vastagon húzott rács mögött további dolgok rejtőznek, azt az érzetet keltve, hogy a kép mélye végtelen, bármeddig folytatható. Az alkotó amúgy maga is azt vallja, hogy festményeit akár a végtelenségig lehetne folytatni.
A Szívlátomásra (2024) is tetőtől-talpig „nagymarcelles”, bár a tárlat élénkebb, világosabb munkáihoz viszonyítva komorabb, feketébe-fehér. Látszólag egyszerűbb kompozíciója itt is több rétegből épül fel: röntgenfelvételhez hasonló, szürke fejforma, a street artból ismerős vastag vonalak, barlangrajzra emlékeztető fehér grafika. „Arra törekszem, hogy olyan oldott és légies festményeket hozzak létre, amelyek absztrakt expresszionista jegyeket viselnek, és mégis ábrázolnak valamit. A nézők számára szeretek nyitva hagyni kérdéseket. Konkrétumok helyett asszociációs lehetőségeket mutatni. Ezekben a részletekben el tudnak mélyülni, és több történetet is beleláthatnak egyszerre”- vallja Nagy Marcell, ezzel pedig mindent elmond a Szellemi operációk műveiről.
Fiatal kortársak munkásságával találkozni mindig érdekes. Nagy Marcell sem kivétel ez alól, expresszíven, lazán, ösztöneitől vezérelve fest. Komoly gondolatok foglalkoztatják, az okkultizmus, spiritualizmus, a keleti filozófiák, ezekről előszerettel olvas. A zene is közel áll a szívéhez (hosszú ideje gitározik). Szellemi operációkja ezekről is szól, de még inkább a festés öröméről, amikor maga a gesztus legalább olyan fontos, mint a végeredmény. De az sem rossz.
Nagy Marcell: Szellemi operációk // Országút Galéria
