Jó ideje a szabad képalkotás foglalkoztatja, az, hogy miként lehet mindenféle megfeleléstől mentesen festeni, meséli a festő, akivel közben lelkesen pakoljuk a képeit a Jurányi Házban levő műtermében, épp rakjuk össze azt a kiállítását, ami január 15-én nyílik a Hybridart Space-ben. „Nagyjából nyolc éve készítek absztrakt képeket, azóta még inkább törekszem arra, hogy ne határoljam be magam. Sokat foglalkoztam a tájkép és az absztrakt művészet kapcsolatával, a diplomamunkámban is azt vizsgáltam, hogy Caspar David Friedrich és Mark Rothko egy-egy műve hogyan olvasható belső tájként”.
A munkák, bár alapvetően természeti aszociációkat hívnak be, nem konkrét előképekből születnek, az egyes layerek intuitív módon rakódnak egymásra, az alkotó tudata csak azokon a pontokon kapcsol be, amikor érzi, hogy meg kell határozni bizonyos fókuszokat vagy ki kell jelölni olyan homogénabb tereket, ami a zsongó ecsetvonások vibrálását ellensúlyozza, és, ahol megpihenhet a tekintet. „Muszáj néha gondolkodni azon, hogyan lehet tovább haladni, hol lesznek a hangsúlyok, mi az, amit el kell mosni, amit ki kell emelni. Így bár az érzelmekből épül a kép, így lírai, végül mégiscsak van benne valamiféle konstrukció”.
A festményeken az egymásra rakódó festékrétegek, a maszkolószalagokkal modifikált felületek, a szárazabb és lazúrosabb gesztusok együttesen adják ki a kompozíciót, ami tulajdonképpen az alkotó aktuális hangulatait árasztják magukból a néző felé, aki szintén a saját élményanyagából és személyes megélései felől tudja olvasni ezeket a képeket. „A természetben lezajló folyamatok érdekelnek, azon belül is egy atmoszférát szeretnék közvetíteni. Egy hangulat megragadása izgat, valamint a harmóniateremtés.” Hozzáteszi, hogy olyan absztrakt tereket hoz létre, amelyek tulajdonképpen lírai, belső tájak, safe space-ek, ahol lecsendesedhetünk, elkezdhetünk befelé figyelni, lamentálhatunk és kontemplálhatunk a saját érzéseinken.
A kompozíciók levegőssége, atmoszférikus jellege folytán eszembe ötlik az impresszionizmus, Monet és Renoir, vagy épp Turner, mert tulajdonképpen Makkai-Kovács is impressziókat fest, a levegőt, a közeget ragadja meg. „Szeretem a Turner-képek légiességét, igen, ez lehet kapcsolódási pont”.
„Mivel sok réteget viszek egymásra, előfordul, hogy besülnek a színek, vagy elnehezednek bizonyos részek, olyankor gessoval (alapozóval) átkenem azt a részt, hogy újra felfrissüljön, életre keljen, visszanyerje a könnyedségét”. Transzparencia, efemerség, éteriség jellemzi ezeket a kompozíciókat, ezért is képesek arra, hogy lecsendesítsenek.
A munkák tempója azért is érdekes, mert alapvetően gyors és lendületes ecsetvonások vannak a képeken. Az alkotás sebességéből születik meg aztán a kép csendje. „Tetszik ez a paradoxon: gyorsan dolgozom, a kész képek mégis lassítanak. Szorosan kapcsolódnak az időhöz is, amire akkor jöttem rá, amikor végignéztem a képcímeimet, Csak egy rövid időre, Szünet, Megállás, satöbbi. A layerek is col tempo kerülnek egymásra, ahogy a múltbeli pillanataink, emlékeink is hasonlóképpen rétegződnek: egymásra épülnek, az újabbak elfedik a korábbiakat, míg a régebbik olykor elő-előtűnnek és éreztetik hatásukat a jelenben, a felszínen.
„Olykor hosszabban készülnek ezek a képek, van, hogy egy teljesen másféle hangulatban kezdek újra neki, mint amiben ott hagytam, ez is befolyásolja a végeredményt, néha azt érzem, hogy küzdenem kell az anyaggal és a felületekkel, máskor pedig egy játék, például, amikor a maszkolószalaggal vagy a nagyobb papírokkal letakarok bizonyos részeket. Olyankor megint behívom a véletlent, mert nem lehet tudni pontosan, hogy milyen lesz a kompozíció, miután leszedem ezeket a darabokat”.
Makkai-Kovács Bea a használt maszkolószalagokból is kompozíciókat épít egyébként: ezeket, valamint a textilművész édesanyjától kapott szövetdarabokat felhasználva születnek a kollázsok, amelyek sokkal inkább konstruktívak, mint a festmények, valamint a mellérendelő képépítés dominál ezeknél a rétegzéssel szemben. „A kitakarás, a fedés izgat ezeknél is, ahogy anno az egyetem alatt készült festményeim esetében. Akkor árnyékképeket festettem, olyan kompozíciókat, amikkel meg tudtam mutatni annak sajátosságát, azt, hogy egyszerre elrejt, mégis megmutat valamit”. A kollázsok konstruktivitása aztán visszahat a festményekre is, amelyek alapvetően természeti érzeteket keltenek, azonban amikor a maszkolószalagok függőleges nyomokat hagynak, akkor inkább urbánus tájakra asszociálunk, irodaházakat, felhőkarcolókat észlelünk.
AZ ÖSSZES KÉP: Műtermi részletek Makkai-Kovács Bea studiójából, Budapest, 2024.
© a művész jóvoltából. Fotó: Egressy Orsolya„Ugyanakkor erdő is lehet, – mutat rá Bea – ahol az egymás mellett álló fák között felcsillan a fény”. Ha pedig innen közelítünk, akkor a rejtőzés, valamint a beburkolás motívuma felől is közelíthetünk képekhez. Gyakran érezzük ugyanis, hogy a struktúrák puhán körülölelnek egy másik teret, szférát, amibe belépve otthonos érzeteink támadhatnak.
A festő meséli, hogy ezeket az érzeteket a legjobban az akrillal tudja visszaadni, talán az olajfesték túlságosan elnehezíteni ezeket a kompozíciókat, az akril pedig nemcsak könnyed, de a mattsága is a puha érzeteket erősíti fel. „Az akrillal frissen tudom tartani a képeket”.
A bátorságról is beszélgetünk, arról, hogy mit jelent mindenféle terv és előkép nélkül elindítani egy kompozíciót, vagy, hogy mennyire nehéz olykor feláldozni a kép bizonyos részeit annak érdekében, hogy a lefestésekkel egyensúlyba kerüljenek a mű egyes részei. Játék ez, összegzi Bea, amelynek vannak kockázatosabb részei, de mégis: megéri ezeket bevállalni egy végső, harmonikus állapot eléréséhez.
