Velence plusz

Összeszedtük a négy legfontosabb kiállítást, amit meg kell nézni a biennále mellett Velencében. La Biennale di Venezia #3.

Korábban beszámoltunk már a kortársképzőművészet-fogyasztók zarándoklatának két fő állomásáról, a Velencei Biennále két alaphelyszínéről: a nemzeti pavilonjaira büszke tiritarka Giardiniről és az egykori hajógyárban kialakított Arsenaléról. Mint megállapítottuk, a szükségszerű sokszínűség ellenére idén kitapintható a kiállítások között valamiféle egységes vezérfonál, amit sámánok, bennszülöttek, hippik és kukások szőttek együtt. Törzsi művészet és arte povera. Hát ez az, ami nyomokban se fedezhető fel Damien Hirst nagyszabású gigakiállításán, amit fő highlight-ként kínál Velence idén nyáron a turistáknak!

 

HIHETETLEN ÜRESSÉG

Elképesztő mennyiségű bronz,
márvány, ezüst és arany szolgálja ki
Hirst kamaszos nörd fantáziáját

Damien Hirst: Négy búvár felfedezi Hydrát és Kalit, 2016, fotó, lightbox

© Image: Photographed by Christoph Gerigk © Damien Hirst and Science Ltd. All rights reserved, DACS/SIAE 2017

Ha valaki már nem emlékezne rá, Hirts a '90-es évekbeli brit szcéna sikerembere, majd a 2000-es évek új pop artban utazó bizarr szupersztárja, aki egy nappal azelőtt, hogy a Lehman Brothers csődje miatt kitört volna az általános bankpánik, egy komplett saját kiállítást árverezett el a Sotheby'snél 111 millió fontos rekordösszeget kasszírozva. Hirts elképesztő vagyont szedett össze pár év alatt, de hamarosan a gazdasági válságban megtépázott spekulációs műtárgypiac első számú vesztesévé vált. (Illetve nem ő lett annyira vesztes, mint inkább azok, akik a példátlan áremelkedést látva a műveit vásárolták.)

Most, majd egy évtizednyi szilencium után, Daminen Hirst visszatért.

És ott folytatja, ahol abbahagyta.

A helyszín a milliárdos francia gyűjtőmogul, Francois Pinault két kiállítópalotája, a Palazzo Grassi és a Punta della Dogana – pont hasonló, hatásvadász kortárs szupersztárokra méretezett magánmúzeumi terek. Hirst egy kedves, kitalált történetet bont ki, miszerint a Hihetetlen nevű elsüllyedt antik szállítóhajó rakományát búvárrégészek találták meg 2008-ban Afrikai keleti partjainál. A szállítmány egy rakás szobor, ami most kiállításra kerül. A sztori annyira hiteles, amennyire a 300 Xerxésze:

Vékonyka klasszikus alapra épített hollywoodi fantasy.

Gigászi bronz Colossus tölti ki a Palazzo Grassi több emeletnyi belső udvarát (a dolog szépséghibája, hogy műgyantából van), köröskörül antiknak tűnő szobrok és kincsek, ízlésesen dekorálva korallokkal és hínárokkal. A klasszikus utalások bicegnek, a popkulturálisak viszont ütnek: a Küklopsz-koponya igaziként van tálalva, az egyiptominak UFO-feje van, a gyanúsan modellszerű Androméda egy sharknadós cápával küzd, miközben indokolatlan Mickey egerek és Transformersek tűnnek fel a gyűjteményben.

Damien Hirst: Cyclops koponya, 2011, festett bronz

© Image: Photographed by Prudence Cuming Associates © Damien Hirst and Science Ltd. All rights reserved, DACS/SIAE 2017

Elképesztő mennyiségű bronz, márvány, ezüst és arany szolgálja ki Hirst kamaszos nörd fantáziáját, hogy egy B-kategóriás fantasyfilm szintű, teljesen üres látványosság kerekedjen belőle! Ha valaki több napot is eltölt Velencében, érdemes megnézni, de az őrült látványvilágon kívül másra nem szabad számítani!

 

 

MISZTIKUS MEGÉRZÉS

Egy-egy finom kis remekművel illusztrálva
felrajzolják a modern művészet misztikus ívét

Amennyire felszínes és hatásvadász Hirst, annyira profi és szofisztikált a Palazzo Fortuny, bár ugyanazt az évszázadokon átívelő játékot játsszák itt is. Mondjuk a Fortuny-palota nem ma kezdte, trükkös, budoár-kiállításai minden alkalommal elbűvölik a biennále turistáit. Az alapot a 20. század első felének legendás olasz divattervezője, Mariano Fortuny adja, aki az egykori későgótikus palotát saját igényeinek megfelelően rendezte át dizájner Drakula kastéllyá. Ódon szőnyegekkel, selyemtapétákkal, sötét kamrákkal és nyikorgó falépcsőkkel felszerelt műterem és rezidencia. Ezek között a megőrzött díszletek között játszadoznak évről évre a múzeum kurátorai. Most aprócska Yves Klein-monokrómot társítanak a sok ezer éves menhirekhez, Anish Kapoor fehéren derengő objektjét a brüsszeli kárpitokhoz.

Részlet az Intuíció című kiállításból, 2017, Museo di Palazzo Fortuny

© a Museo di Palazzo Fortuny jóvoltából

Egy-egy finom kis remekművel illusztrálva felrajzolják a modern művészet misztikus ívét, ami a spiritualista, 20. század eleji absztrakciótól vezet (lásd a nagy egyest: Hilma af Klintet!), a szürrealizmus tudatfelszabadításán át, a második világháború utáni japán Gutai és a német Zero csoport nonfiguratív misztériumáig. Derengő monokróm, kattogó fekete-fehér videó, sejtelmes párafüggöny, El Anatsui csillogó fémszőnyege, Duchamp bajszos Giocondája és pár brutál Cobra vászon – műtárgy-keresés egy elsötétített palazzóban. Muszáj látni, bár idén nem esik messze a főkiállítás szellemiségétől se!

Ősi menhirek és Basquiat-festmény az Intuíció című kiállításon, 2017, Museo di Palazzo Fortuny

© a Museo di Palazzo Fortuny jóvoltából, fotó: Jean-Pierre Gabriel

 

NEXT GENERATION

Ezekkel a nevekkel
még jó sok biennálén
találkozhatunk majd!

Aki tényleg a jövőt akarja kikémlelni, annak irány Future Generation művészeti díj kiállítása az Accademia melletti palotában! Az esemény létrehozója a nyugatos igazodású ukrajnai oligarcha, Viktor Pincsuk, aki nemcsak kortárs sztároknak fenntartott magánmúzeumot üzemeltet Kijevben, de összehozott egy fiatal tehetségeket felkaroló art prize-t is. Túlzónak tűnhet, hogy egy posztszovjet milliárdos döntsön a jövő kortárs művészetéről, de Pincsuk érti a csíziót: az art world legmenőbb kurátorait kérte fel zsűritagnak, így a döntőbe bekerült fiatalok tényleg csillogó pálya elé néznek. Jöjjenek akár – mint az jellemző – a harmadik világ leghátrányosabb régióiból.

EJ Hill: Egyesült Államok Oszlop, 2017, fa, gumi, installáció és performansz a Palazzo Contarini Polignac udvarán, létrehozta: PinchukArtCentre

© a PinchukArtCentre jóvoltából, 2017 fotó: Sergey Illin

Iván Argote: Édes burgonya, 2017, alumínium, aranyfüst

© a művész, a Pettorin és a PinchukArtCentre jóvoltából, 2017 fotó: Sergey Illin

A bejáratnál egy fiatal szőke lány (Christian Falsnaes), arra kér minket, hogy térdeljünk le a fénykörben, és miközben kameráz és kivetít minket, csináljunk pár tornagyakorlatot, majd zengjük vele az áááát. Az ablakon kinézve egy fehérbe öltözött fekete fiút látunk (EJ Hill) a fából ácsolt hullámvasútja tetején állva, mozdulatlanul, a szitáló esővel mit se törődve. (Egy órával később pár méterrel odébb találjuk.) Egy latin-amerikai srác (Iván Argote) óriási, aranyra festett édesburgonya-objektet hozott, egy dél-afrikai (Kemang Wa Lehulere) az elnyomott bányászokra emlékezett gumicsizmákkal és kutya-szobrokkal. (A bányászok nem tarthattak kutyát az apartheid idején.) Egy isztambuli lány (Asli Çavuşoğlu) jósnőkkel mondatta el Törökország jövőjét, majd kinyomtatta újságpapírként, meglehetős ismertségre téve ezzel szert. Kenyai barátnője (Phoebe Boswell) egy mikrofont installált az egyik teremben, ahonnan be lehet szólni nőként a másik emeleten zajló médiainstallációjába. A fődíjas dél-afrikai Dineo Seshee Bopape fosztott madártollakból, cserepekből, hamuból és termőföldből emelt egy ősi rituális helyet idéző padlatot. Bár itt is súlyos a társadalmi igazságosság és az arte povera, azért a posztinternetes fröcsögés is felüti a fejét: egy alapos rajzfilm-tanulmány és a burjánzó masszák képében (Andy Holden).

Kemang Wa Lehulere: Egy másik otthontalan dal (RRR Dhlomónak) 1., 2015, kidobott iskolai asztalok, kotta állvány, gumicsizma, festék, porcelánkutyák

© a PinchukArtCentre jóvoltából, 2017 fotó: Sergey Illin

Dineo Seshee Bopape: mabu/mubu/mmu, 2017, installáció (termőföld, kerámia, gyógynövények, kristályok, hamu, hang)

© a PinchukArtCentre jóvoltából, 2017 fotó: Sergey Illin

Andy Holden: Rövid animációk és hasonló művek a Képregény Tájképből, 2017

© a PinchukArtCentre jóvoltából, 2017 fotó: Sergey Illin

Are we there yet? Ott vagyunk már? – kérdezi egy amerikai fekete lány (Kameelah Janan Rasheed) hatalmas molinóképe az előcsarnokban. Igen, már ott vagytok. Ezekkel a nevekkel még jó sok biennálén találkozhatunk majd!

A HAMIS PRADA CSODÁJA

Trükk hátán trükk.
A realitás minden szintjét
megkérdőjelező tükörlabirintus.

A sok csúcsminőségű vizuális élmény között a legszenzációsabb csemege mégis egyértelműen a Fondazione Prada kiállítása. A hajó süllyed. A kapitány hazudik – rejtélyeskedik a cím. És ahogy nem tudjuk meg, hogy melyik hajó süllyed, és mit is hazudik végső soron a kapitány, olyannyira nem tudjuk, hogy mi micsoda a kiállításon. A csinos velencei palota egyik sarkából egy neonfeliratos motel nyílik, a másik ajtó mögött egy idevarázsolt balkonrészlet tűnik fel, a fizikai valóság hol pozdorjalemezből készített díszlet, hol ideteleportált párhuzamos dimenzió, hol pedig papírból precízen megépített (és befotózott) makett. Trükk hátán trükk. A realitás minden szintjét megkérdőjelező tükörlabirintus.

Anna Viebrock Ajtók című 2017-es installációja és Thomas Demand két fotója A hajó süllyed. A kapitány hazudik című kiállításon, 2017, Fondazione Prada, Velence

© a Fondazione Prada jóvoltából, fotó: Delfino Sisto Legnani és Marco Cappelletti

Alexander Kluge Fény smink című 2007-es filmje Anna Viebrock ajtó installációival A hajó süllyed. A kapitány hazudik című kiállításon, 2017, Fondazione Prada, Velence

© a Fondazione Prada jóvoltából, fotó: Delfino Sisto Legnani és Marco Cappelletti

A bizonytalanság több szintes útvesztőjét három német nehézsúlyú versenyző alkotta meg: a filmes újhullám öreg veteránja, Alexander Kluge, a papírból épített művalóságot fényképező menő szobrász-fotós, Thomas Demand és az ünnepelt díszlettervező, Anna Viebrock. A szálak kibogozása több mint bonyolult. Viebrock például berendez egy múzeumi termet, tele az öregotthonokat festő századfordulós olasz piktor, Angelo Morbelli szociálisan érzékeny vásznaival, és az egyiknek az öreg fapadjait megcsinálja színpadi díszletként is, azt is átrepítve a velencei palotába. Viebrock profi díszlettervező, bármilyen enteriőr illúzióját meg tudja teremteni, egyik ámulatból a másikba ejtve a nézőt. Itt egy neonfeliratos bár modern ajtaja, ott egy bársonyszékes moziterem, amott meg egy százéves brüsszeli bírósági tárgyaló. (Ez utóbbi épp Alexander Kluge '60-as évekbeli klasszikusából, A búcsú a tegnaptólból átemelt kortárs darabnak a díszlete volt még pár éve.)

Anna Viebrock installációi Angelo Morbelli Giorni Utolsó... napok! című 1882–1883-es festményével A hajó süllyed. A kapitány hazudik című kiállításon, 2017, Fondazione Prada, Velence

© a Fondazione Prada jóvoltából, fotó: Delfino Sisto Legnani és Marco Cappelletti

Részlet A hajó süllyed. A kapitány hazudik című kiállításból Thomas Demand Patio című 2014-es fotójával, 2017, Fondazione Prada, Velence

© a Fondazione Prada jóvoltából, fotó: Delfino Sisto Legnani és Marco Cappelletti

Itt-ott fut egy filmvetítés, máskor Thomas Demand bűvöl el papírból hajtogatott modelljeiről készített ál-realista fotóival: hegedűműhely, kartotékok, földrengés sújtotta ház. Mikor a balkonra állított flört-székkel (papírmakett befotózva) szemben egy valódi kertibútor áll, valódi növények társaságában, de alkotó nélkül – végleg feladjuk a megfejtés reményét, és hagyjuk magunkat sodortatni a hiperrealitást bűbájos mátrixában, miközben a címet ihlető Leonard Cohen bársonyos hangon duruzsolja a fülünkbe, hogy hiszen mindenki tudja: a hajó süllyed, a kapitány hazudik...

 

— Rieder Gábor

2017. máj. 30., kedd 09:59
kapcsolódó cikkek
ajánló

Privát Táj

Privát Táj // Faur Zsófi Galéria

támogatók