Szivárvány testvérek

A hétvégén megnyitotta kapuit a világ első számú biennáléje, a velencei. Elsőként a nemzeti pavilonokat felsorakoztató Giardini parkját térképeztük fel. La Biennale di Venezia #1.

virággyerekek énekelnek
színesbőrű mozgalmárokkal
a világbékéért, kart karba öltve

Tracey Moffatt Én horizontom című megrendezett fotókból és fotófilmből álló kiállítása az ausztrál pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Francesco Galli

A japán pavilon Takahiro Iwasaki Fejjel lefelé fordítva egy erdő című kiállításával, 2017, Velencei Biennále

© a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Francesco Galli


Mikor egy véletlen esti megnyitópartin elkeveredtünk az egyik jelentéktelen mellékkiállítás parasztvakító, olasz-kínai médiainstallációi közé, akkor vált igazán érezhetővé, hogy milyen szolidan moderált idén a Giardini. A túlburjánzó orosz pavilont leszámítva, mindenhol diszkrét, szeretetteljes, humanista hangok. Nincs harsány politikum, sehol egy NoMoreTrump hashtag. Helyette: virággyerekek énekelnek színesbőrű mozgalmárokkal a világbékéért, kart karba öltve. A holland pavilonban fekete nő szaval a szabadságról, bevonva egy lány popzenekart, a japán kiállító Hirosimára emlékezik szépen kifaragott makettekkel, az amerikai részvevő elítélteknek ad elfoglaltságot a börtönökben, az első bennszülött ausztrál kiállító, Tracey Moffatt pedig kapucsínó házvezetőnőt fotóz film noir díszletek között.

Részlet Várnai Gyula Békét a világnak! című kiállításából a magyar pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum jóvoltából, fotó: Rosta József

Részlet Várnai Gyula Békét a világnak! című kiállításából a magyar pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum jóvoltából, fotó: Rosta József

Ebbe a hippi-humanista sorozatba tökéletesen illeszkedik a magyar pavilon, a maga újjáélesztett, kifejezetten naivra hangolt békemozgalmával, Peace in Earth! kitűzőivel, békegalamb neonlógójával és retro-futurista kellékeivel. Várnai Gyula dunaújvárosi sztorikból indult el, egy régi óriáskerékből és a '60-as évekbeli sci-fi utópiákból, de a tűzzománcos kitűzőkből készített szivárványhídja alatt ma egyaránt otthonosan fotózkodtak a bevándorló bennszülöttek és a gyarmatosítók unokái. Tökéletes rainbow nation.

Látogató a magyar pavilonban Várnai Gyula kitűzőkből rakott szivárványa előtt, 2017, Velencei Biennále

© fotó: Fazekas Fanni / Artkartell

Amilyen dohosnak hat ma a – finom konceptuális keretbe helyezett – békemozgalom híg baloldali humanizmusa (és szovjetbarát igazodása), annyira pontosan találta meg a helyét a bolhapiacokra kisöpört, színek szerint hadrendbe állított kitűzőkből kirakott szivárványhíd a velencei kavalkádban.

Semmi cinizmus,
minden őszinte és megejtően gyermeki.

Ernesto Neto performanszán indiánok vezetésével táncolt az úri közönség, vonatozva a Giardini pavilonjai között

© fotó: Fazekas Fanni / Artkartell

Mielőtt végleg rajtunk maradt volna a United Color-mosoly, már túlzásba is vitték a dolgot: egyszerre csak bennszülöttek vidám csapata tűnt fel a Giardini csenevész fái között, kifestett arcú, alacsony indiánok, amint énekelve vezették a lakodalmi vonatot. Jólöltözött fehér férfiak és nők kígyóztak velük, fogva a vállukat, remekül szórakozva, a maguk módján próbálva felmondani a leckét, miszerint nem szép dolog kipusztítani az őslakosokat. Jobb erről beszélni, az biztos, koccintva egy Aperol spriccel az indiánok egészségére, mint a jelen kínzó geopolitikáján törni a fejünket. Az egész politizálás végtelenül absztrakt, naiv, nem trükköző, hanem a végsőkig eltökélt programok mentén zajlik idén Velencében. Semmi cinizmus, minden őszinte és megejtően gyermeki.

Phyllida Barlow folly című kiállítása a brit pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Francesco Galli

A hippiromantikához jól passzol a hippiesztétika. Nemcsak tarka szövetek, horgolt szőnyegek és törzsi totemek (erről részletesen majd az Arsenale-beszámolóban), hanem a totális reneszánszát élő arte povera. Csepegő, mindent elrohasztó nedvesség, burjánzó moha, alig megfaragott kődarabok, ottfelejtett vasak, tétova rongyok. A műfaj koronázatlan királynője Phyllida Barlow a brit pavilonban, a lehengerlően randa giga plasztikáival. Az épület előtt itt-ott lemázolt óriáskrumplik vasrudakon, bent kikeményített vászonkémények, kötélhalom és összefestékezett deszkafalazat. Ránézni is rossz, annyira slendrián és gusztustalan – de persze éppen ezért imádnivaló, ahogy a legendás művésznő számot vet az esendő porhüvellyel. De az art povera virágzott mindenfelé, a penésztavakat tápláló izraeli pavilontól kezdve, az amerikai Mark Bradford falakra is kent sárga-fekete festékmasszáján át, a brazilok földet burkoló vasrácsba dugdosott fehér kavicsaiig.

Phyllida Barlow folly című kiállítása a brit pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Francesco Galli

A hippiromantikához jól passzol
a hippiesztétika.


Gal Weinstein Megállított nap című kiállítása penész ültetvénnyel és rothadó falakkal az izraeli pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Francesco Galli

Az általános hippivonalból teljesen kilógott Anne Imhof lehengerlően erős akcióperformansza a német pavilonban. Már a bejutás is kész őrület: nem rendezett sorokban állnak a békés látogatók, hanem egymást agyonnyomva préselődnek össze, miközben a szándékosan nyegle teremőr csajok, piros bézbólsapkában cigizgetnek és dumálnak a kordon mögött. Belül a pavilonban körülbelül két méteres magasságban üvegpadló borítja a termeket. A tömörülő látogatók lába alatt egy-egy matracon fásult tekintetű fiatal heverészik. Ha pedig sikerül jókor bejutni a pavilonba, akkor láthatóak a nézők fölötti konzolokra állított, fenyegető némasággal vizslató germán performerek, illetve az üvegparketta alatt futkározó, olajos izmú dobermannok. Hideglelős, fantasztikusan erős élmény – nemhiába kapta meg a fődíjat.

Röpke részlet Anne Imhof aranyoroszlánt nyert, több órás performanszából a német pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Francesco Galli

A francia pavilonban a látványos szoborkoncepcióiról ismert Xavier Veilhan bűvölte el ismét a közönséget. Nyersfa furnérlemezekből épített egy Merzbau-szerű konstruktivista dizájndekorációt, azzal borítva be a falakat, Studio Venezia címmel. A stúdió nemcsak a műteremre utal, hanem egy hangstúdióra is, ugyanis falemezekből kivágott, enyhén kubista óriásgitárok és valódi hangszerek töltötték meg a teret. Az eszközök mögött pedig folyton cserélődő igazi zenészek játszanak elmélyülten, a kreativitás terévé avatva a látványosságot.

Részlet Xavier Veilhan Studio Venezia című zenestúdiójából (illetve installációjából) a francia pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Francesco Galli

És hogy ne maradjunk humor nélkül, a hídon túl, a Giardini park legutolsó sarkában egy orrára állított teherautó hirdeti az osztrák konceptuális gegek fenegyerekét, Erwin Wurmot. Wurm szórakoztató, mint mindig. Egy lakókocsiból nyúlnak ki szürreális kezek, a földön szétszórva háztartási eszközök festett gipsz másolatai, mindenféle utasításokkal. Üdítő színfolt, mert az idei biennále nem kényeztet a túl sok humorral.

Erwin Wurm: Állj csöndben, és nézz el a Földközi-tenger felé, 2016–2017, performatív egy perces szobor az osztrák pavilon előtt, 2017, Velencei Biennále

© fotó: Studio Erwin Wurm / Bildrecht, Vienna 2017

Erwin Wurm: Csak épp erényekről és vétkekről általánosságban, 2016–2017, performatív egy perces szobrok az osztrák pavilonban, 2017, Velencei Biennále

© fotó: Eva Würdinger / Bildrecht, Vienna 2017

Maradjanak velünk, holnap következik a beszámoló az Arsenaléról!

 

Képzőművészeti Biennále 2017, Velence, Giardini
2017. május 13. – november 26.

— Rieder Gábor

Megosztás
2017. máj. 14., vasárnap 19:20
kapcsolódó cikkek
ajánló

Ekrem Yalcindag: Feels Like Home. Again

BigPicture

Ekrem Yalcindag: Feels Like Home. Again c. // Molnár Ani Galéria

támogatók

© Artkartell 2014