A még és a soha között valami időn kívüli határhelyzetre utal. Arra a pontszerű pillanatra, amikor valami éppen születik vagy éppen eltűnik, de még egyik sem teljesen igaz. Barabási Zsófi alkotásán a rózsaszín tér nem háttér, hanem légkör: puha, mégis sűrű közeg. A színes alakzatok mintha ugyanannak az érzetnek különböző állapotai lennének. Felülnézetből látszódó emberi szituációk. A kompozícióban nem érezhető hierarchia, a tekintet szabadon sodródik a vonalak, rétegek, színtestek harmóniájában. AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a kiállításból, Budapst, 2025.
Acélból formált emlékezeti szövet. Mint egy rideg, mégis megejtően törékeny váz. Szirmai Nóránál a Változás szó kettőssége -a címben és az anyagban- különös rezonanciát kelt. A zord acél finom vágásokkal organikus mintázattá alakul, mintha az emlékezés munkája nyomán új struktúrába rendeződne a múlt, amelyet már nem lehet úgy megélni, mint amikor még jelen volt. Itt az anyag válik metaforává: a stabilitásból áttetszőség lesz, a súlyból mozdulat, a zártságból nyitottság. 
A következő terembe érve Reining Vivien nagymamája és testvére elsőáldozási fotói nyomán készített képek párosa látható. A keret a megszokottakkal ellentétben nem a képekre feszül, hanem előttük lóg, így azoknak önnön árnyékai válnak a valódi keretekké. A régiség varázsával játszik a kompozíció: a csipketerítő, a virág az asztalon, a gyermeki testtartás. Az Áldozás I. és II. az emlékezés csendes liturgiája.
Központi helyet foglal el Czene Márta Művészcsalád című installációja. Egy vizuális térben kibomló önreflexió. Nem csupán egy falra rendezett képcsoport, hanem egy identitás-archívum, amely a test, a tekintet és a tér viszonyain keresztül mesél. Akárcsak egy belső falra vetített, személyes, mégis ismerős térkép.
Sűrű ritmusban ismétlődve sorakoznak a falon fekete kerámia csirkefejek. Az alkotás 52 portréból áll össze, így minden hétre jut egy. Ezzel a nagyszülők tanyáján töltött vasárnaponkénti ebédeket idézi fel Cséffai Györgyi. Ugyanekkor emléket állít annak, hogy megtörte a levesbe való csirkék nyakelvágásának hetente ismétlődő hagyományát. Mintha minden egyes fej egy emlék lenne, amely már nem különíthető el a többitől: egyetlen kollektív test részei a hála és a felejtés között lavírozva. A hála ebben a kontextusban megőrzést jelképez az anyagban, a formában, az ismétlésben.
Szorongás, szomorúság, büszkeség, szerelem, harag, depresszió, félelem, szégyen, irigység és boldogság sorakoznak keretezett hidegtűs képek formájában Kelemen Annaróza Érzelmi index sorozatának tolmácsolásában. A vele szemközti falon a Gerincferdülés című digitális grafika minden egyes csigolyáját a művész barátai alkotják, különböző pozíciókban.
Kelemen műveinek koszorújában Nyári Bori diplomamunkái az emlékezés női archeológiáját festik meg. Testekből, gesztusokból, hétköznapi tárgyakból épül a gondoskodás és az idő tapasztalata. Két festménye egymásra felel: anya és gyermek, nő és nő közti kapcsolatot idézve, ahol a konkrét pillanat és a múlt árnyai finoman összeérnek. A realizmus és szimbolizmus határán mozgó képek az emlékek rétegzettségét, a női lét törékeny időtapasztalatát jelenítik meg.
A helyiség centrumában Cséffai Györgyi művei redukált, negatív terekből építkeznek, az emlékezés tematikáját sziluettszerű formákon keresztül gondolják végig. Árnyak című festményein a fekete és fehér színek kontrasztjában mintha maga a hiány rajzolná ki az alakot. A redukció itt számomra nem üresség, hanem sűrített jelenlét.
Sipos Eszter Láthatatlan gyár projektjének darabjai tekinthetők kollektív emlékezet gyakorlatnak: a láthatatlanság és a felejtés anyagából formált vizuális archívum. Visszanyúl egy gyermekkori hallomáshoz, egy hegy gyomrában elrejtett lőszergyár legendájához, és a mítoszból dokumentumot, a dokumentumból pedig újra mítoszt formál.
A csendes fal síkjára feszülő acél sziluettek első pillantásra egy játszótér emlékét idézik fel. A két hintaállvány (kettő, majd egy ülőkével) nem pusztán a címben megjelenő számtani diszharmóniát testesíti meg, hanem egy érzelmi aszimmetriát is. A Páros és a páratlan nem csak mennyiségi különbséget jelent; az elnevezés révén szinte emberi viszonyrendszerek térképe rajzolódik ki Németh Marcell alkotásán.
Sléder Fanni festménye egy belső térbe enged betekintést, amely egyszerre ismerős és idegen. Az ecsetkezelés érzéki lazaságában a formák sodródnak. A perspektíva megbillen, a tér feloldódik. Az emlék és jelen határán való lebegést idézi, mint egy tapasztalást, amely újra és újra átrendeződik, torzul, változik, miközben sosem szűnik meg lenni.
Lengl Orsolya Emlékezet transzparenciája I. és II. című festménypárosa két emléktérként tárja elénk a belső időt. Az álomszerű, réteges kompozíció részletei valósághűek, ám egészükre tekintve elmosódott, széttartó. Nem azt mutatja, mire emlékszünk, hanem azt, hogyan emlékezünk.
Hűvöskés őszi estén hazafelé sétálok. Halkan morajlik az autók zaja, érkezik a busz. Osgyányi Sára műve mintha a város légzését fogná meg. Azt a sajátos, lassú, szinte nosztalgikus pulzálást, amit csak az ismerős utcák ismernek. Ebben a festményben az idő szétfoszlik. A pillanat, amelyet ábrázol, már nem jelen, hanem visszhang .
A festmény különös önreflexiót hordoz: az utca, amelyet ábrázol, maga is a kiállítás helyszínének környéke. Így a kép visszanéz önmagára, a galéria falai pedig mintha saját környezetük tükörképét viselnék. A néző így nem csupán egy városi jelenetet lát, hanem abba a térbe pillant bele, ahonnan épp szemléli. Az emlékezés és a jelenlét határán.
Emlékezni végül mindegyikre jólesik. Turi Lilla Amire emlékszem című képeskönyve által inspirált tárlat nyílt a KÉPEZŐ Galériában.
