A térbe érve az első gondolatom az volt: igen, végre – így kell megrendezni egy grafikai kiállítást. Egy ilyen anyag kiállítási műfajként mindig kihívás: többnyire kisméretű, gyakran monokróm, intim léptékű munkákról van szó, amelyek könnyen elvesznek a térben, vagy monoton egymásutániságba fulladnak. A kérdés mindig ugyanaz: hogyan lehet dinamizmust adni egy alapvetően csendes médium számára úgy, hogy közben megőrizze bensőségességét? Hogyan teremthető atmoszféra anélkül, hogy az egyes munkák súlya elvész? AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a kiállításból. 2026, Bologna
A Museo Civico Archeologico di Bologna kiállítása erre meglepően izgalmas választ ad. A tér dramaturgiája működik: széles, jól lélegeztetett falfelületek, következetes installáció, átgondolt vizuális arculat. A grafika itt nem „széljegyzet” a falon, hanem vizuális súlyt kap.
A valódi lendületet azonban az idősíkok egymás mellé helyezése adja. A több száz éves fametszetek és a kortárs plakátok nem steril történeti blokkokban jelennek meg, hanem párbeszédbe lépnek egymással. Az Edo-kori metszetek síkszerűsége, kompozíciós fegyelme, merész képkivágásai megjelennek a 20–21. századi grafikai designban. Nem pusztán fejlődéstörténetet látunk, hanem azt, hogy a múlt formanyelve hogyan él tovább a kortárs vizualitásban.
Az első tematikai egység a természeti motívumok köré szerveződik, de nem illusztratív módon, hanem hangsúlyozva az ember-állat-természet organikus egységét. Először a madarak kerülnek fókuszba: mások mellett Utagawa Hiroshige vagy Katsushika Hokusai rajzai jelenítik meg a klasszikus hagyományokat: kompozícióik finom, fegyelmezett vonalrendszerrel, visszafogott színhasználattal megfogalmazott művek. Ugyanebben a térben azonban kortárs plakátokkal is találkozunk, ahol a madármotívum éles, telített színekkel, erőteljes absztrakcióval jelenik meg. A forma leegyszerűsödik, a kontúr grafikus jellé válik, de a szerkesztési logika – a teresség és a síkszerűség – meglepően ismerős.
Izgalmasak itt a katagami könyvek és sablonok, amelyek a kimonók festéséhez használt mintarendszereket mutatják be. A kiállítás nemcsak a kész mintákat, hanem magukat a sablonokat is láthatóvá teszi, sőt egy valódi kimonó is bizonyítja, miként válik a grafikai motívum használati tárggyá.
A természet egységében külön figyelmet érdemelnek Nagai Kazumasa 1980-as évekbeli plakátjai. Ezek a munkák gazdag, szinte festői színvilágukkal első pillantásra eltávolodnak a „klasszikusan japánosnak” gondolt visszafogottságtól. A burjánzó, festői felületek mégis ugyanarra a szerkesztési fegyelemre épülnek. A Fuji-hegy motívuma szintén múlt és jelen dialógusát erősíti: Hokusai ikonikus kompozíciói mellett kortárs feldolgozások jelennek meg, ahol a hegy absztrakt jellé, geometrikus struktúrává válik.
A második nagy egység középpontjába az ember kerül. Az Edo-kori fametszetektől a modern designig itt sem puszta portrékról van szó, hanem társadalmi szerepekről és vizuális archetipusokról. Kitagawa Utamaro nőalakjai – kurtizánok és gésák – a szépségideál esztétikai konstrukcióját mutatják meg. A frizurák, kiegészítők, tükrök és textíliák státuszt és szerepet jelölnek. Az elnyújtott formák és a finom színhasználat egyszerre teszik érzékivé és stilizálttá a figurákat.
A férfi archetípusok a kabuki világából érkeznek. Tōshūsai Sharaku expresszív színészportréi közelképszerű kompozíciókban mutatják meg a túlzó mimikát és a feszültséggel teli tekintetet. A kortárs grafikákban a maszk tovább absztrahálódik: gyakran csupán szemek, kezek, egyetlen gesztus marad hangsúlyos. A figura fragmentálódik, de nem tűnik el – sűrűbbé válik. A játékos, ironikus hang is jelen van: Utagawa Kuniyoshi karikatúraszerű alakjai már a 19. században a túlzás és a humor eszközeivel éltek, ami a plakátművészetben és a mangában is tovább él.
A divat itt ismét kulcsszerepet kap, és a kiállítás ebben a szekcióban is hangsúlyozza a médiumok közötti átjárást: grafika, textil, design és színház vizuális világa folyamatosan egymásra reflektál.
A harmadik egység a kalligráfia és a tipográfia kérdéskörét járja körül. Itt az írás önálló vizuális formává válik. A térben látható egy monumentális mintázatú kimonó, amely szinte absztrakt felületként működik. Egy videóinstalláción Hiroko Takasaki hatalmas, dinamikus kalligráfiákat készít – a mozdulat itt performatív aktus.
A következő blokk a japonizmus európai hatását vizsgálja. A japán grafika 19. századi európai recepciója – különösen a szecesszió és a plakátművészet területén – jól ismert jelenség. A kiállításon látható olasz poszterek világosan mutatják, hogyan váltak a síkszerű kompozíciók, az erőteljes kontúrok és az aszimmetrikus szerkesztés az európai modernizmus meghatározó elemeivé. Érdekes módon a későbbi japán plakátművészetben már ez a visszahatás is érzékelhető: a szecesszió és más európai modern irányzatok vizuális megoldásai idővel integrálódnak a japán designba.
A kiállítás végén a manga világa jelenik meg: élénkebb színek, mozgalmasabb kompozíciók, hangsúlyos narrativitás. Mégis felismerhetők a fametszetek képkivágásai, diagonális szerkesztései, expresszív vonalai. A manga nem szakítás, hanem egy több évszázados vizuális hagyomány kortárs formája.
A bolognai Graphic Japan című kiállítás nagyívű vizuális időutazás: az Edo-kori fametszetektől indulunk, és a mangákig jutunk.
