A Szabadíts meg a gonosztól című kiállítás műveinek középpontjában az emberi test mint instabil, folyamatosan alakuló struktúra jelenik meg. Szécsi festményeinek szereplői nem individuális portrék, hanem egymásra rétegződő, gyakran összeolvadó testek, amelyek egy kollektív pszichés állapot lenyomatait érzékeltetik. Az alakok közötti határok elmosódnak: kezek, fejek, végtagok torlódnak egymásra, mintha a testek nem lennének képesek elkülönülni sem térben, sem érzelmileg. A művész a test ábrázolásán keresztül reflektál a jelenkor társadalmi, politikai klímájára, zsúfolt, nehéz érzetére. Szécsi festményeinek nem célja ebben kapaszkodót adni, inkább olyan érzést jelenítenek meg mint amikor egy szobában túl sok ember beszél egyszerre.

A kiállítás nem narratívát kínál, hanem állapotokat sűrít. A test itt nem esztétikai objektum, hanem tapasztalati mező: a képek a néző testi jelenlétére is reflektálnak, fizikai közelséget, figyelmet és időt követelve. A művek így a kortárs lét egyik alapélményére kérdeznek rá: arra az állapotra, amikor a test egyszerre a kapcsolódás és a túlterheltség tere, előbb reagál, mint az értelem.

Szécsi Ödön gesztus alapú rajzi nyelve és rétegzett festészeti technikája olyan vizuális teret hoznak létre, ahol az idő nem lineárisan, hanem egymásra csúszó állapotokként van jelen. A megjelenített alakok többszörösen megrajzolt, újraírt formái a testi és mentális tapasztalatok ismétlődésére, feldolgozási folyamatára emlékeztetnek.

A színhasználat visszafogott, földszínekre és tompa tónusokra épül, amelyek nem dekoratív szerepet töltenek be, hanem érzelmi intenzitást (vagy annak hiányát) jelölik. A képek atmoszférája egyszerre nyugtalanító és közvetít sebezhetőséget: a figurák gesztusai a védekezés, az elhárítás és az ösztönös reakciók között egyensúlyoznak.

Czeizer Csenge