Koyo Kouoh víziójában az intim, a személyes és a perifériára szorított tapasztalat politikai tétté válik: a biennále nem egyszerűen bővíteni akarja a kánont, hanem más frekvenciákra hangolja a figyelmet. KÉPEK: Nyitó: Kaloki Nyamai művei (c) a La Biennale di Venezia jóvoltából, fotó: Marco Zorzanello
A kiállításban sétálva az embernek az az érzése támad: végre tényleg történik valami. Ideje felébredni és kimondani, hogy túl sokáig néztük a művészetet egy fájdalmasan szűk, eurocentrikus szemüvegen keresztül. Már az előző biennálén is látszott ez az elmozdulás, most azonban sokkal radikálisabban rajzolódik ki: leáldozóban van annak a kisujjeltartós művészetfelfogásnak a kora, amely a fehér férfi művészetét helyezte a csúcsra, és minden más hangot ehhez képest mért.
Koyo Kouoh kurátori víziója éppen ezt a hierarchikus gondolkodást bontja le. A kiállítás nem egyetlen központból próbálja újrarendezni a művészettörténetet, hanem egymás mellé enged különböző kultúrákat, tapasztalatokat és tudásformákat. A terekben a művészet nem tiszta kategóriákban jelenik meg, hanem színes, szagos, spirituális és anyagszerű jelenségként. Nem magas és alacsony, központi és periférikus, kanonizált és kézműves kategóriák mentén szerveződik, hanem egy sűrű, élő szövetként, amelyben a különböző hangok nem egymás ellenében, hanem egymás mellett léteznek. 
Kouoh olyan művészi gyakorlatokat emel be, amelyeket a művészettörténet hosszú időn át félreolvasott, leértékelt vagy egyszerűen nem akart észrevenni. Fontos azonban, hogy mindezt nem egzotizáló gesztusként teszi. Az afrikai, dél-amerikai, ausztrál és más hátterű alkotók munkái nem távoli, különös vagy kivételes jelenségként jelennek meg, hanem saját jogon érvényes művészi nyelvekként. A kiállítás nem versenyezteti ezeket a hangokat. Nem magyarázza túl, nem szelídíti meg és nem rendeli alá a különbségeket, hanem engedi őket megszólalni. 
Radiális nyitottságra hív ez a kiállítás, már az elején világossá teszi, hogy a megszokott művészettörténeti reflexeinkkel itt nem sokra megyünk. A gyors osztályozás, a fölényes értelmezés és a biztonságos kategóriák iránti vágyat le kell tennünk a bejáratnál. Az Arsenale nyitó műve, Khaled Sabsabi monumentális installációja ezt az átállást kényszeríti ki. Érzékileg hangoja át a látogatót: olyan térbe vezet, ahol a racionális olvasat és a koncept helyett a testi jelenlét, a spiritualitás és az érzékiség dominál. 
A kiállítás egyik legerősebb tapasztalata az anyagiság radikális visszatérése. Ebben a flat, hideg, digitális képekkel telített világban felszabadító ereje van annak, amikor a műveknek újra súlya, textúrája, fizikai jelenléte van. Érzéki, taktilis munkák követik egymást, sűrűn egymás mellé rendezve. A befogadás itt nemcsak a szemen keresztül történik: a bőrünk, sőt olykor az orrunk is bevonódik. A nyelvünket talán hagyjuk ki — a műtárgyakat továbbra sem érdemes nyaldosni —, de a tapintás vágya végig ott dolgozik ezekben a termekben.
A kenyai Kaloki Nyamai monumentális, „szőrös”, betonszerűen rétegzett vásznain a festék és a különféle textilek együtt rajzolják ki a jeleneteket. A puerto ricó-i Daniel Lind-Ramos ipari tárgyakból, a hurrikánok után szétszóródott anyagokból hoz létre őrző, totemszerű figurákat. Az amerikai Kennedy Yanko ugyancsak az ipari anyagok átlényegítésén dolgozik: a kemény, nehéz fém nála váratlanul puhává, festőivé válik. A zimbabwei Georgina Maxim apró, jelentéssel telített fragmentumokból, textilekből épít fel intim, személyes teret, ahol a sokféle történetszál egy közösség emlékezetét rajzolja ki. 
A kiállítás másik fontos rétege, hogy a nagy, univerzális narratívák helyett a mikrotörténetek felé fordul. Nem egy mindent átfogó üzenetet akar megfogalmazni, hanem azt mutatja meg, milyen erő rejlik abban, amikor valaki a saját kultúráját, közösségét, személyes történetét beszéli el. Ezt a hangsúlyt gyönyörűen vezeti be Refaat Alareer If I Must Die című verse is, amely nemcsak a veszteségről szól, hanem arról az elemi emberi vágyról, hogy a halál után is maradjon valami elmondható, továbbadható, megőrizhető történet.
Edouard Duval-Carrié munkáiban a haiti történelem nem a hivatalos archívumok felől szólal meg, hanem a vodou szellemein keresztül. Alakjai nem folklorisztikus díszletek, hanem olyan erők, amelyek a rabszolgaság, a forradalom, a migráció és a kollektív túlélés történetét is magukkal hozzák. Ayrson Heráclito a Candomblé világából indul ki, de illusztráció helyett inkább azt mutatja meg, hogyan lehet az afrobrazil vallási tudást újraértelmezni. Tuấn Andrew Nguyễn pedig Bouba Chinois figuráján keresztül bontja ki a gyarmati történelem egyik elfelejtett mellékszálát, ahol a nagy geopolitikai mozgások végül egyetlen ember történetében sűrűsödnek össze.
A kiállított munkák erősen spirituálisak is. Az álom, a rítus, az ősök jelenléte, a természeti és kozmikus erők ezekben nem kívülről tapadnak rá a hétköznapokra, hanem eleve átszövik azokat. Werewere Liking kéregre festett, álomszerű képei, Seyni Awa Camara ember és állat között lebegő agyaglényei, Kaamubji Olujimi gravitációtól elszabadított figurái vagy Rajni Perera és Marigold Santos hibrid, mitikus nőalakja mind egy tágabb valóságérzékelés felé nyitnak. Nicolas Hlobo Umrhubuluzi című, bőrből összevarrt humanoid alakja pedig már kifejezetten nyugtalanító: egyszerre idézi meg a sellők, szirének és vízi lények csábító világát, miközben a test emberi, állati és mitikus minőségek között csúszkál. Nem eldönthető, mihez tartozik, és éppen ez adja az erejét.
A kiállítás ugyanakkor nem oldja fel a világot puszta spiritualitásban vagy érzékiségben. Nem fordul el a jelen legsúlyosabb politikai töréseitől sem. Számos munka nagyon is közvetlenül reagál háborúra, migrációra, rasszizmusra, xenofóbiára, testpolitikára vagy éppen az ember és a föld viszonyának válságára. Az Arsenale egyik nagyobb egysége például kifejezetten földtani, ökológiai és bolygóléptékű kérdések felől gondolja újra az ember helyét a világban, miközben más művek a politikai erőszak nagyon konkrét következményeit hozzák közel. Míg az egyik pillanatban a realitás és a misztikum határán billegünk, a következőben olyan munkák kerülnek elénk, amelyek kíméletlenül visszarántanak a jelenbe.
A Giardiniben és az Arsenaléban egyaránt sűrű, érzéki és rendkívül gazdag anyaggal találkozunk, de vannak pillanatok, amikor a kiállítás ritmusa megtörik, a gondolatmenet széttartóvá válik. Ez nyilván összefügg azzal is, hogy Kouoh halála után a tárlat végső formáját már a kurátori csapatnak kellett kialakítania. Ez olykor zavaró, máskor viszont akár a koncepció befogadó, mellérendelő attitűdjének folytatásaként is olvasható. 
Ami viszont tényleg zavaró, az a kísérőszövegek minősége. Egy ilyen összetett, kulturálisan és történetileg ennyire rétegzett kiállításnál a szövegnek nem dekorációnak kellene lennie, hanem munkát kellene végeznie: közelebb vinni a nézőt ahhoz, amit lát. Ehhez képest inkább szép, biztonságos, AI-szagú mondatok sorjáznak, amikből épp csak az nem derül ki, miért fontos az adott mű, milyen tétje van. Ez azért különösen bosszantó, mert az In Minor Keys éppen azoknak a történeteknek akar teret adni, amelyeket sokáig nem hallottunk, nem tanultunk meg olvasni, vagy egyszerűen nem vettünk komolyan. Itt nem általános, szépen lebegő mondatokra lenne szükség, hanem pontos, bátor, értelmező szövegekre. Olyanokra, amelyek nem félnek kimondani, honnan jön egy mű, milyen tudást hordoz, milyen kontextuból beszél. Egyáltalán: mit jelent.
Bizonyos pontokon maga a kiállítás is túl sűrű. Érezhető benne a kurátori kísértés, ami mindent meg akar mutatni, minden történetnek helyet akar adni. Ez a nagylelkűség azonban néhol visszaüt. Túl sok mű kerül egymás mellé, a nézőnek pedig alig marad ideje arra, hogy egy-egy munkánál tényleg megálljon. A zsúfoltság bizonyos pontokon csak zajt termel.
Az élmény mégsem omlik össze. A válogatásban annyi erős mű szerepel, hogy ha az ember elengedi a vágyat, hogy mindent egyformán megértsen, rendszerezzen és birtokba vegyen, akkor kifejezetten jó elmerülni ebben a burjánzó, túláradó anyagban. Talán ez az In Minor Keys egyik legfontosabb tanítása is: nem mindent kell uralni, megfejteni és rendbe tenni. Néha elég meghallani azt, ami eddig is szólt, csak túl sokáig nem figyeltünk rá.
A 61. Velencei Biennálé nemzetközi kiállítása, az In Minor Keys azoknak a halkabb, mélyebb művészi hangoknak a meghallására hív, amelyek hosszú ideig kívül estek az eurocentrikus művészettörténet figyelmi körén.
