Az Apollo Galéria Ön itt áll! című kiállításán találkoztam először Papp Anita munkáival. Leginkább az ragadott meg bennük, ahogyan a női test egyszerre jelenik meg sérülékeny, kiszolgáltatott formaként, miközben az alakok mégsem adják át magukat teljesen a néző tekintetének. Mintha folyton visszakövetelnék maguknak a kontrollt.
„Festményeimen a test törékenységét követem nyomon, azokat a pontokat keresem, ahol a sérülékenység és az erő egyszerre van jelen. A női testet évszázadok óta külső elvárások, szépségideálok és nézési módok formálják. Engem az érdekel, hogyan lehet ezzel szembemenni. Ezért torzítom el a formákat: hogy a test ne váljon könnyen befogadható, kényelmes látvánnyá. Hogy a néző ne tudja egyetlen pillantással birtokba venni.”
A torzítás nála tehát nem pusztán formai eszköz, hanem ellenállás is. Nála a test elcsúszik, képlékennyé válik, miközben mégsem távolodik el teljesen a valóságtól, de nem is kínál fel egyértelmű, kényelmes olvasatot. Egyszerre felismerhető és bizonytalan, érzéki és idegen, sebezhető és hatalommal teli.
Ehhez a köztes állapothoz kapcsolódik az a mitológikus réteg is, amely az utóbbi időben egyre fontosabbá vált számára. A művészt régóta foglalkoztatja a mitológia világa, de a mostani sorozat egyik fordulópontját Ovidius Átváltozások című művének egy új, női fordítói nézőpontból készült olvasata jelentette. Ebben a történetek nőalakjai már nem pusztán nagy szerelmi mítoszok szereplői, hanem gyakran menekülő, kiszolgáltatott figurák, akik számára az átváltozás válaszreakció: a túlélés, az ellenállás vagy az eltűnés egyik formája. „Egyszer csak rájöttem, hogy ezek a képek pontosan olyanok, mintha egy átváltozás pillanatát látnánk. Már elindult bennük valami, de még nem ment végbe teljesen. Pont ez a köztes állapot kezdett el igazán érdekelni.”
Ez a képlékenység sajátosan női tapasztalatként is olvasható: annak a folyamatos alkalmazkodásnak, alakulásnak és újrarendeződésnek a lenyomataként, amelyet a külső elvárások, társadalmi nézések, testi normák és személyes tapasztalatok egyszerre formálnak.
Nála nemcsak a torzítás, hanem a kivágat is meghatározó szerepet kap. A női test sosem a maga teljességében jelenik meg: hiányzik az arc, gyakran a fej is kikerül a képből, a test részletei pedig szokatlan közelségből, olykor zavarba ejtően direkt nézőpontból tárulnak fel. „Ezek a kompozíciók egyszerre idézik fel a klasszikus aktábrázolás intimitását és bontják meg annak megszokott vizuális kódjait” – magyarázza.
Aztán sorra mutatja a korábbi munkáit is, amelyeken még tudatosan megjelentek a klasszikus festészeti hagyományra utaló elemek — drapériák, beállított fények, a Vénusz-ábrázolások kompozíciós logikája —, mára azonban fokozatosan elhagyta ezeket a kapaszkodókat. Mostanra a test teljesen kitölti a vásznat, a háttér eltűnik, nincs semmi, ami kívül esne rajta.
Ebben rejlik festészetének egyik legizgalmasabb feszültsége: a felismerhetőség és az absztrakció közötti billegés. Egy kéz, egy láb vagy egy váll plasztikusan, szinte tapintható pontossággal jelenik meg, miközben a test más részei elfolynak, egymásba csúsznak, festői felületekké alakulnak. A néző kapaszkodna az ismerős anatómiai részletekbe, de közben folyamatosan elveszíti a biztos tájékozódás lehetőségét. 
A mostani festmények előzményei a diplomamunkákban kereshetők. Ezek még önarcképek voltak, de már ekkor megjelent bennük az a torzított, nehezen rögzíthető testkép, amely később festészeti nyelvének alapjává vált. „Tulajdonképpen ebből indult ki az egész. Már akkor is rézlemezzel kísérleteztem, és sokat foglalkoztam alternatív fotográfiai technikákkal. A cianotípia színeit vettem át. A diplomamunkám egy kilencrészes sorozat volt, mindegyik darab másféle kék tónusban készült. Ez a kvázi monokróm világ innen indult.” 
A kékes, elidegenített színvilág azóta is meghatározó maradt. Papp nem naturalisztikus bőrszínekkel dolgozik, és nem is szeretne visszatérni a realisztikusabb színhasználathoz, mert éppen ez a távolság teszi lehetővé, hogy a test ne váljon túl közvetlenül birtokba vehetővé. A hideg tónusok az éjszaka, a sejtelmesség és a bizonytalanság hangulatát hozzák közel. A testek még kötődnek a valósághoz, de már nem teljesen hozzáférhetők. Egyszerre van bennük erotikus feszültség, groteszk idegenség és valamiféle mágikus jelenlét. 
Alkotómódszerében a fotó és a festészet szorosan egymásra épül. A kiindulópontot saját maga által készített referenciafotók adják, amelyeket tükrökkel, rézlemezekkel, áttetsző vagy fényvisszaverő anyagokkal torzít el. Ezek a felületek megtörik, elcsúsztatják a látványt, és rengeteg véletlent engednek be a folyamatba. Ami végül a vászonra kerül, az már eleve egy átalakult, bizonytalan kép.
Bár a fotó számára elsősorban a festmények alapja, önálló fotográfiai praxis is kapcsolódik hozzá „Korábban cianotípiával, kallitípiával és más alternatív eljárásokkal is kísérleteztem. A képekben érezhető ez a manuális, anyagközpontú gondolkodás. Nem digitálisan előállított torzításokról van szó, hanem olyan folyamatokról, amelyekben a kontroll és a véletlen végig egymás mellett működik”. Meséli azt is, hogy festményei többnyire lassan, több vásznon párhuzamosan készülnek. Egyszerre van jelen bennük a klasszikus festészeti hagyomány és annak kortárs újraértelmezése: a barokkos-reneszánszos lágyság, a finom lazúros átmenetek, a sima, puha felületek mellett egyre hangsúlyosabbak a nyersebb, visszatörölt, befejezetlenül ható részletek”.
A lépték szintén fontos része Papp Anitta festészetének. Egy római ösztöndíj fordulópontot jelentett számára: addig főként kisebb munkákban gondolkodott, ott viszont nagy méretű vásznakon kellett dolgoznia. A nagy képek szinte beszippantják a nézőt, de nagyon élvezi azt is, amikor kicsiben festhet: a 20×20 centiméteres munkák sűrített, intim, közel hajolásra késztető képekként működnek.
A következő időszakban azonban újra a fotózás kerülhet előtérbe. Papp több figura bevonását tervezi, ahol már nemcsak az egyes test torzulása, hanem a testek közötti viszony, az érintkezés, az elmozdulás és az együttmozgás is fontossá válhat. A transzformáció így már nemcsak az egyes testen belül történik, hanem a figurák közötti térben is.