Űrből érkezett archaikus képződmények

Bőrszerű és krómozott, organikus és szintetikus, haptikus és borzongató.

Azon gondolkodom, hogy egy kiállítása se volt még Üveges Mónikának, ami ennyire előhívta volna a befogadóból a félelemérzetet. Ami ilyenféle borzongást váltott volna ki. Ugyan a Boszorkányszigeten kiállított HELIX-ben is volt valami rémisztő és kísérteties, ugyanakkor azzal a művel, mivel a természetben volt installálva, ki lehetett alakítani egy olyan távolságot, amiben már konfortos érzetekkel tudtunk közelíteni a műhöz. Itt, az amprojects terében azonban kellően szűkös vagy intim a tér ahhoz, hogy ne tudjunk szabadulni a bennünk feltörő iszonyattól.


Belépve egyből megcsap minket a műgyanta szaga, ami azonnal az abject fogalmához kapcsolható érzeteket hív elő bennünk, kitömött preparátumok, állattetemek képei jelennek meg az asszociációs mezőnkben, miközben az agyunk tudja, hogy amit érzünk, az nem az organikus rothadás szaga, hanem egy szintetikus anyagé, mégis: ez az aroma a kiállítás szerves részeként egyértelműen hozzáad az olvasathoz. 

Talán Üveges Mónika művei pont azért hoznak lázba újból és újból, mert mindig kizökkentenek a bizonyosságaimból. Ezek az objektumok egyszerre tűnnek szervesnek és szervetlennek, organikusnak és mesterségesnek, érzékenyen oszcillálnak az objektum és a szubjektum határán. Zavarba ejtik a nézőt, hiszen nincs egyértelműen eldöntve, hogy lényekként, képződményekként vagy tárgyakként kellene ezekre a formákra tekintenie, amik egyébként egyszerre nagyon vonzóak, líraiak, lágyak, miközben éppúgy jelen van bennük valamiféle nyersesség és durvaság is. 

A fém hidegségét idéző rudak indusztriális hatást keltenek, míg a rájuk feszített membránszerű, szinte leheletnyi vékonyságú hártya melegnek, puhának, zsigerinek hat, miközben mindkét anyag erősen haptikus érzeteket vált ki a befogadóban. Törékenység és erő is egyszerre van jelen ezekben a munkákban, egyszerre tűnnek stabilnak és masszívnak, miközben az érzékeny membrán sérülékenynek, esendőnek láttatja ezeket a műveket. 

Ahogy Fülöp Tímea, a kiállítás kurátora írja: „A bőrszerű tülldarabok érzékien foszlanak le a krómozott, space age-et idéző keretekről, mintha a különböző darabok drámai jelenetekben rétegződnének egymásra csak azért, hogy pusztulásukban felszínre hozhassák a nekik tartást adó csontvázat, párhuzamosan kérdőjelezve meg az emberi test anatómiáját és a művészet autonómiáját”.

A space age-et idéző keretek futurisztikus érzeteket keltenek, amitől a korábban preparátumként érzékelt “testek” űrlény- vagy kiborgszerűvé válnak, idegenszerű hatást keltenek, ami szintén távolságtartásra késztetné a befigadót, miközben folytonosan azzal szembesül, hogy szeretné meg is érinteni ezeket a felületeket. Ezt az érzetet a világító neoncsövek csak tovább erősítik, amelyek egyébként csápként is olvashatók. Ettől pedig nagyon izgalmasak ezek a művek: egyszerre ismerősek és barátságosak, ugyanakkor földönkívüliek és félelmetesek is, vonzóak és taszítóak, gyönyört keltenek és viszolygást váltanak ki.

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek és enteriőrök Üveges Mónika Sceletal Scenes kiállításából, amprojects, Budapest, 2024.

© a művész és az amprojects jóvoltából. Fotó: Drapkó Péter

A térben egyébként kicsit úgy is érzem magam, mintha egy Wunderkammerben lennék, amennyiben ezek az objektek a kuriozitás ígéretével kecsegtetnek. Azt érezzük ugyanis, hogy nem ember által létrehozott produktumokról van szó, hanem valami olyan tárgyakról, amelyek keletkeztek. Így tulajdonképpen Üveges Mónika kikezdi a műtárgy szentségét azzal, hogy az alkotásban rejlő emberit elbizonytalanítja vagy kérdésessé teszi. Sőt: Fülöp a kurátori szövegében arra is rámutat, hogy ezek a tárgyak a funkció és az érdek nélküli tetszés mezsgyéjén is billegnek. „Már az is a műtárgy és bútor közötti láthatatlan határt homályosítja el, hogy az objektek fűz- és uszadékfa mellett thonet székek és hintaszékek átírt elemeiből épülnek fel”.

Üvegesnél azonban nemcsak a thonet és hintaszékek jelennek meg kvázi új anyagokként, hanem a kosszarv is. Üvegest nem-illusztratív anyaghasználat jellemzi, a felhasznált matéria szimbolikája az, amivel különféle érzeteket vált ki. A kosszarv ebből a szempontból különösen érdekes, ahogy ő mondja: „nagyon összetett, hullámzó és változatos jelentésrétegeket hordoz. A pogány vallásokban ezt a motívumot még a természeti erők isteneivel kapcsolták össze, erőt jelentett termékenységet és bőséget, majd a kereszténység elterjedésével, ez a motívum előbb az újjászületés és a hit majd később a gonosz istenek, démonok, és a sátán szimbóluma lett”.
Izgalmas e művek csontvázszerűsége is, ami a poszthumán érzeteket erősíti, miközben a szimbólumok által visszavezet minket az ősihez, az eredethez. Óriási időbeli távolságokat képes összekötni, egyszerre kelt archaikus és futurisztikus képzeteket, egyszerre látjuk ezeket őskori leletnek és a jövőből érkező lénynek, épp annyira tárgyak, mint képződmények, mesterséges és természetes, organikus és szintetikus, testszerű és tárgyias, viszolyogtató és gyönyörkeltő. Folyamatosan billegünk a különféle észlelések között, és éppen emiatt nem tudunk szabadulni ezektől a tárgyaktól.
A kiállítás október 4-ig látogatható az amprojects-ben.

 

— Kocsis Katica

2024. augusztus 01., csütörtök 01:26
kapcsolódó cikkek
ajánló

Nézd, ezek a sebeim

Női megélésekről, tapasztalatokról, mélységekről és magasságokról szól Hermann Zsófi kiállítása a Godot Labor négy emeletén.

támogatók