Artkartell - Scully, a szállóvendég

bár az ír medve
nem egy harsány
amerikai szupersztár,
a mai geometrikus absztrakció
egyik vitathatatlan
főszereplője

Sean Scully: A fürdőző, 1983, olaj, lenvászon, 243,8×304,8 cm, magángyűjtemény

Ilyen képeket csinált volna Mark Rothko, ha megérte volna a '80-as éveket, és hagyta volna érvényesülni meditatívan elkent szélű színfoltjain az újfestészet széles ecsetjeit és zabolátlan energiáit. Sean Scully esztétikumát mindenekelőtt Rothko irányából lehet érteni és szeretni. Az ír születésű, amerikai Scully hasonlóan helyezi egymás mellé a színmezőket óriási vásznain, festőien elkenve a széleket, indokolatlanul ütköztetve egymással az aránytalan formákat (Rothko inkább téglalapokat, Scully inkább csíkokat) és ünnepelve a ritkán látott színkontrasztokat, a visszafogott akkordoktól a lángoló tónusokig.

És ami még szintén nagyon '80-as évek: az utcai birkózóként indult Scully, ez a hetvenöt évesen is tiszteletet parancsoló méretű, óriási medve, keni-vágja-üti az ecsettel a vásznat (a közelmúltban inkább áttért a jobban ellenálló alumínium panelekre), széles, masszív nyomokat hagyva maga után.

Sean Scully a Fekete négyzet készítése című iPhone videóból, 2020

Brutális erő van lekötve minden egyes képen, a csillogó olajfesték pászmákban, a selymesen simogató barázdált felületeken és a sok rétegnyi pigmenthalmokban. Festészete olyan, mint valami bonyolult, de nagyon stabil kémiai képlet: robbanékony energiákat, pusztító érzelmi drámákat transzformál át csendesen magasztos, óriási, de végtelenül nyugodt felületekké – sosem a legnyilvánvalóbb utat választva. Képein egymást érik a szándékosan kibillentő gesztusok, egymás mellé illesztett, de direkt másként csíkozódó panelek, a fejtől-lábtól állított hasábok vagy a kivágott felületbe máshonnan belerakott, belső „inset” képek. De a kibillentés nem károsít. Scully nagy varázsló, illetve – inkább – biztos hitű humanista és biztos kezű festő, aki képes ezeket a brutális emberi energiákat megkötött állapotban belefoglalni a képek zárt mikrokozmoszába.

Sean Scully: Fényfal Zacatecas, 2010, olaj, lenvászon, 279,8×350,4 cm, magángyűjtemény

Sean Scully: Mariana, 1991, olaj, lenvászon, 243,8×213,4 cm, magángyűjtemény

Ritka pillanat, hogy egy olyan A-kategóriás festő látogasson el Magyarországra, mint Sean Scully. Mert, bár az ír medve nem egy harsány amerikai szupersztár, a mai geometrikus absztrakció egyik vitathatatlan főszereplője. A Magyar Nemzeti Galéria vörösmárvány termei előtt rendezett már neki kiállítást a világ összes gigamúzeuma, a MoMA-tól a londoni Tate-ig. Felesége révén kötődik hazánkhoz, csak így lehetett olyan szerencsénk, hogy kiállít Budapesten. Mi az, hogy kiállít!? Nem egy előre lecsomagolt, konzerv, utazó anyagot hozott, hanem Fehér Dávid kurátor hathatós közreműködésével egy teljes retrospektív tárlatot kaptunk, több mint száz művel.

Sean Scully: Háttérfüggöny, 1970, akril, vászon, 198×304,8 cm, magángyűjtemény

Nemcsak a '80-as években kiforró, azóta még tovább gazdagított, tipikus Scully-esztétikumot adja nagy dózisban, hanem megismerjük az oda vezető utat is. Hogy miként indult el a '60-as évek közepi, londoni művésziskola után, lassan redukálva a harsány, fauve-os színfoltokat absztrakt csíkokra. Aztán miként csavarta el a fejét a marokkói ornamenskavalkád: az egymással ütköztetett szőnyegminták szemkápráztató kakofóniája. Scully cimborált a minimalizmussal, megérintette a monokróm radikális szelleme, de végül úgy döntött, hogy nem megy tovább a jelentés-kioltás kegyetlen útján. Inkább visszafordult az ember felé, és megtanulta érzelmekkel csordultig feltölteni a geometriát. A késő modernizmus gőgös jelentésiszonya után ez bátor vállalás volt: hinni az absztrakt rácsok, csíkok és minták elbeszélő erejében, a visszahozott, címben is közölt metaforákban, vagy épp a művészettörténeti klasszikusok megidézésében. Ez nagyon is a posztmodern lehelete, ami Scullyt felrepítette arra a csúcsra a '80-as években, ahol azóta is sürög-forog.

Sean Scully: Mi tesz minket is, 2017, olaj, akril, olajpasztell, alumínium, 299,7×571,5 cm, magángyűjtemény

Nemcsak látjuk a stílus megtalálását, hanem annak gazdag gyümölcseit is. A gyászban fogant, magasztos szürke képeket, a Van Goghot vagy épp Matisse-t idéző harsány és látványos kockatáncokat, a csíkozódó tájvonalakat és a ki-be rakosgatható hasú, insetes képeket. A kiállítás sluszpoénja a záró terem, ahol az elmúlt pár év legfrissebb szenzációi láthatóak: Scullyt annyira elbűvölte óvódáskorú kisfia, hogy visszatért ifjúsága figurális eszközeihez, hogy nagy méretű képeken fesse meg a család banális örömeit. A méretes, expresszív vásznak hibátlanul illeszkednek a '80-as évekbeli zabolátlan újfestészet reciklikálásának friss trendjébe. Szexik és direktek. Miközben Scullytól semmi sem áll távolabb, mint a trendhuszárkodás: ő egy érett, sikeres és boldog festő, aki megteheti, hogy saját nagy stílusát is zárójelbe tegye a gyengéd érzelmi rohamok hatására.

Sean Scully: Figura absztrakt és vice versa, 2019, olaj, alumínium, 299,7×381 cm, magángyűjtemény

Elvégre ő mégiscsak egy „átutazó”, ahogy a kiállítás címe is mondja. Szállóvendégként megfordul itt is, ott is, magára szed impulzusokat itt is, ott is. Miközben csak a boldogságnak akar élni.

Sean Scully: Adoráció, 1982, olaj, vászon, lenvászon, fa, 274,3×396,2 cm, magángyűjtemény

Sean Scully: Átutazó – Retrospektív kiállítás
2020. október 14. – 2021. január 31.

Scully, a szállóvendég

Bernát Dániel: Personal Pangaea