a szürrealizmus
bizsergetőn eleven
történeti téma
per pillanat
Salvador Dalí: Láthatatlan alvó nő, ló, oroszlán, 1930, olaj, vászon, 50,2 × 65,2 cm, Centre Pompidou, Párizs
© Centre Pompidou, MNAM-CCI/Philippe Migeat/Dist – RMN-GP / Salvador Dalí, Fundació Gala-Salvador Dali
A Nemzeti Galériát igazán nem lehet azzal vádolni, hogy a friss trendek után loholva állítaná össze kiállítási programját. Sokkal inkább az örökzöld blockbuster-slágerek szűk köréből csemegézget, az aktuális elérhetőségek függvényében. (Vegyük például az elmúlt évből a két időtlen klasszikust, Frida Kahlót meg a Londoni Iskolát.) Most viszont valami más történt: a szürrealizmus bizsergetőn eleven történeti téma per pillanat. A 20. század középső harmadának avantgárdja eleve a legizgalmasabb etap a modernizmus történetéből, a szürrealizmus pedig ott ólálkodik a divatok kertje alatt. Talán mert okkult hülyeségkényszere, mániákus polgárpukkasztása és szélsőséges fanatizmusa – távoli akkordként – furán együtt rezonál az elmúlt évek trollkodó politikai valóságával. A gyagyaizmus ma húsbavágóbb és elgondolkodtatóbb, mint valaha.
Max Ernst: Chimera, 1928, olaj, vászon, 114×145,8 cm, Centre Pompidou, Párizs
© Centre Pompidou, MNAM-CCI/Georges Meguerditchian/Dist – RMN-GPA két legnagyobb európai múzeumi trendműhely, a Tate és a Pompidou is kóstolgatja a szürrealizmust, az előbbi egy londoni szóló show, utóbbi meg egy utazókiállítás formájában. A Nemzeti Galériának pedig volt szerencséje kölcsönkérni a Pompidou turnézó anyagát. Vagyis egy ízig-vérig profi francia történeti kiállítást kaptunk, olyan príma Magritte-okkal, Max Ernstekkel és Dalíkkal, amihez még csak hasonlíthatóak sincsenek a hazai múzeumi gyűjteményekben.
René Magritte: A kettős titok, 1927, olaj, vászon, 114×162 cm, Centre Pompidou, Párizs
© Centre Pompidou, MNAM-CCI/Georges Meguerditchian/Dist – RMN-GPA magyar festészet eredendően be volt oltva a szürrealizmus (és a dadaizmus) ellen. A pókerarcú polgárpukkasztás Magyarországon egyszerűen nem működött. Pár kósza párhuzamtól eltekintve itthonról feldolgozhatatlan. Most viszont el lehet zarándokolni a Nemzeti Galéria A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig című nagykiállítására, hogy megtanulhassuk a szürrealizmus nagy, hosszú léckéjét. A többi tiszavirágéletű izmushoz képest ugyanis a szürrealisták sokáig éltek, igaz, hogy a második világháború alatt nem volt nagy tülekedés az avantgárd újítások terén, de 1924-től az 1940-es évek végéig bőven működött a mozgalom. Kiállításokat rendeztek, újságokat szerkesztettek, regényeket körmöltek és manifesztumokat írogattak. Ugyan folyton folyvást kizárták a korábbi tagokat, majd kerítettek a helyükre fiatalokat, de André Breton, a szürrealizmus pápája, rendíthetetlen fegyelemmel tartotta a zászlót, miközben a kitagadottak és társutasok saját csoportosulásaikat alapították meg. Az egyik ilyen volt az „alantas materializmust” hirdető Georges Bataille filozófus által gründolt Documents folyóirat köre, ahol a szürrealizmus renegátjai megjelenhettek bugyborékoló absztrakt vásznaikkal és természeti makrofotóikkal. És ez csak egyike a kiállítás által feldolgozott alfejezeteknek!
André Masson: Az eksztázis, 1938, bronz, 92,3 × 61,3 × 31,6 cm, magángyűjtemény
© a Centre Pompidou jóvoltábólAmúgy a párizsi kurátor – valami rejtélyes okból kifolyólag – a mágikus 1929-es év köré szervezte a kiállítást, merthogy ez válság volt az irányzat és a világgazdaság életében is. Kétségtelen, 1929 turbulens esztendő volt a szürrealizmus háza táján, hiszen ekkor tette Breton kötelezővé a kommunista párttagságot, magára haragítva egy rakás kollégát, ekkor alapították meg a renegátok a Documents folyóiratot, ekkor döfött Dalíék filmje, az Andalúziai kutya tört „a szellemes és elegáns Párizs szívébe”, sőt, ekkor jelent meg a szürrealizmus humoros és önironikus definíciója:
„Csetepaték,
Felkavaró tárgyak,
Fantasztikus festészet,
Félálomban keletkezett költészet,
Neveletlenség,
Kávéházi forradalmárok,
Az őrület sznobériája,
Automatikus írás,
Keményvonalas antiklerikalizmus,
Német fegyelem,
Exhibicionizmus,
A poén nélküli viccek.”
Ez a szellemes önmeghatározás egy nagy mozgalom gazdag belső életéről tanúskodik. Mintha a kurátori koncepció nem a szürrealizmus születésének elcsépelt történetét szerette volna elmesélni, hanem bemutatni az esztétikailag nagyon izgalmas későbbi fejleményeket, például Jean Painleve tengeri lényekről készített bizarr fotóit, André Masson organikus absztrakcióját, Josef Sima fura túlvilági fáit, Alberto Giacometti bronzból öntött „kellemetlen tárgyait” vagy Man Ray fabábukkal előadott Káma Szútráját.
De ez nem jelenti azt, hogy a tárlat nem mondaná fel a kötelező alapokat. Látjuk a nagy előfutár, de Chirico metafizikus articsókáit, pár pepecselősen dögös Salvador Dalí képet (közte a zongorára pakolt Lenin-fejeket, úgy is mint lázadás Breton kötelező kommunizmusa ellen), néhány „pompás hullát” (közösen csinált össze-vissza rajzokat), Joan Miró egy fejedelmien könnyed óriás vásznát, Magritte képeslapra való képeit, Max Ernst kollázsait és egy rakás filmrészletet a mozgalom nagy klasszikusai közül. Az akademizálódáshoz már nem jutunk el, maradunk 1929 környékén. A százhúsz műből álló együttes nem terheli túl a teret, a földszinti kiállítórész inkább szellősen rendezett, de ez a finoman válogatott párizsi anyag így is tanulságos, érzékeny és fordulatos.
Joan Miró: Festmény, 1930, olaj, vászon, 155,3 × 235 cm, Centre Pompidou, Párizs
© Centre Pompidou, MNAM-CCI/Georges Meguerditchian/Dist – RMN-GP
