Artkartell - A láthatatlan test

A betegség kezdetétől zavart,
hogy nem tudom, mi történik belül.
És ezen a ponton találkozott egymással
az oktatás, a betegség
és a kiállításra való készülés.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

Most jössz egy rövid kórházi kezelésről, közben az elhúzódó COVID-járvány közepén vagyunk. A Kisteremben látható kiállításod (Disconnected) is mintha ezekre az egészen friss eseményekre reagálna...

Fura helyzet. A kiállítás nagyon azonossá vált, pedig a művek igazából egy tavaly induló, személyes szálból erednek. Ez a történet apámhoz köthető, akinek betegsége és novemberi halála sokkolta az egész családunkat. Óhatatlanul kellett ezzel az eseménnyel kezdenem valamit…

Beletolakodott a művekbe?

Mindenki tapasztalja azt a közhelyes kettősséget, hogy amikor van egy megrendítő és mélyen ható magánéleti esemény, közben az élet zajlik tovább. El kell menni bevásárolni, úgy, hogy azt a rossz érzést, a kételyt és bizonytalanságot hordozod magadban. Én léteztem apám betegsége közben is mint képzőművész, de a gondolataimnak jó részét mégis ez töltötte ki. A rák és a kezelések valósággal „belemaszírozódtak” az életembe. Így a most elkészült kiállítás is óhatatlanul átmosódott ezzel a nagyon személyes tapasztalással.

Nem emlékszem rá, hogy korábbi műveidben megjelent volna bármikor is ilyen személyes, drámai szál…

Nem akartam tematizálni a betegséget, de rá kellett döbbennem, hogy az utóbbi, több mint egy évemet ez töltötte ki.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

Utána meg jött a vírus…

Igen, az egész belefutott a COVID mizériába, ami pár hónappal el is tolta a kiállítást. Ugyanakkor 2018-ban volt Berlinben egy kiállításom, ami Semmelweis Ignáccal foglalkozott, a gyermekágyi láz megelőzésével…

„Mossál kezet!” – adta ki a nagyon is ismerős jelszót.

Igen, a COVID kapcsán ez nagyon triviális. De Semmelweis és a baktériumok más miatt foglalkoztattak. Anatómiát tanítok a Képzőn, ami a formaképzésről szól. A régi, Székely Bertalan-féle „festészeti bonctan” meghatározás a testnek egy olyan anatómiai nézőpontjával foglalkozik, ami csak a külsőt érinti. Egy ilyen betegség esetében viszont a belsővel kerülünk kapcsolatba.

Vagyis nem az izomtónusok és a szerkezeti csontváz, hanem a lágyan bugyogó belső „bigyók”, amik az egészet működtetik.

Igen, azok a bigyók, amikről nincs igazán képünk. Persze van sokféle egészségügyi képalkotó módszer, például az ultrahang vagy a CT, de ezeknek a felvételeknek az értelmezéséhez orvosi képzettség kell. Ez egy szűk kör tudása. Apámnak nem volt műtéte, csak kemoterápiás kezelést kapott, ami infúzión keresztül jutott be a szervezetbe – vagyis nem nyílt meg a „láthatatlan” mező. Nem tudtad mi történik bent. „Itt nyom, itt szúr egy kicsit” – mondta. A drámai belső folyamat egy rejtett régióban zajlott, a mély rétegekben, amit csak a sebész ismer. A betegség kezdetétől zavart, hogy nem tudom, mi történik belül. És ezen a ponton találkozott egymással az oktatás, a betegség és a kiállításra való készülés.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

De hol találkoztál az üvegekkel? A kihaló félben lévő kézműves technikák sok éve foglalkoztatnak, de miért épp az üveg?

Szeptembertől – egy másik, New York-i ösztöndíj kényszerű halasztása után – elkezdtem egy rezidencia programot Szlovákiában. Régóta megvolt a vonzódásom a kézműves technikákhoz. Az üveghez meg különösen, éppen az apám miatt, aki a nyolcvanas években szociológusként Finnországban járt egy ösztöndíjjal, és onnan hozott üvegeket magával. Itt találkoztam először a különleges, meleg, fújt üvegekkel. Szlovákiában adódott a lehetőség, hogy egy poharak gyártásával foglalkozó üzemet meglátogathassak, ahol képzett munkások dolgoznak. Ez az R GLASS, egy középszlovák cég, ami minőségi – vagyis kézzel készített – üvegpoharak gyártásával foglalkozik. Itt még vannak olyan szakemberek, akik tudnak üveget fújni. (Ez komplikált dolog, mert sokban függ az üvegmassza összetételétől, hogy mit enged meg, a muránói üveg hosszan és jól formázható, egy ipar, célirányos üveghez rendelt üvegmassza viszont máshogy viselkedik.) A munkássokkal való kommunikáció is édesapámhoz kötődik. Szociológusként sokat vitt magával, amikor szociográfiákat vett fel, interjúkat készített. Nekem is kell tudni azonosulni a munkásokkal, hogy tudjanak a „kezeim” lenni.

Milyen tervekkel, elképzelésekkel mentél a műhelybe? Voltam veled már együtt furcsa helyeken, galvánozó üzemtől kőfaragóig, és láttam, hogy van ahhoz érzéked, hogy egyszerre kollégaként és művészeti projektgazdaként beszéljél a mesteremberekkel…

Itt egyszerűbb volt a helyzet. A rezidencia programot vezető Svätopluk Mykita és társa, Susanna menedzselte az ügyet. Elsőként plasztikus rajzokat mutattunk az üzemben.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

És ezek a rajzok már ilyen amorf, kornyadozó „cukkiniket” ábrázoltak? Vagy forgástesteket és vázákat.

Már ezek is organikus absztrakt formák voltak. Az első rajzokon egy neuronhálózat elemei szerepeltek, amik láthatóak is végső formájukban a kiállításon. (Bár az új helyzet miatt inkább COVID vírusnak tűnnek.) Öklömnyi gömbök, amikből finom szálak forogtak ki a gömb teljes felületén. A másik rajzon furcsa növekvő struktúrák voltak, kisebb-nagyobb szegmensekből, korallra, vagy inkább férgekre emlékeztető formák.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

Honnan jöttek ezek? Ennél ridegebb, mérnökibb rajzaidat ismertük eddig...

Ez az érzéki dolog sem idegen tőlem, a „kidekázottság” rám ragadt valahogy az évek során az erős önkorlátozás miatt, amit én esztétikusnak láttam, és ezért elnyomtam, ami bennem volt mélyen. A paksi kiállításomon az ólomüveg ablakok biomorf formáiban már megjelentek. A jelen helyzetben olyan erős volt a belső érzet, amik csak így tudtak testet ölteni. De a kiállításra becsempészett kubusok közben hozzák a ridegséget, a laboratóriumi hangulatot is.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

Ha nem annyira szervnek, hanem inkább organikus formának, fonnyadó padlizsánnak tekintjük az üvegeket, akkor azt mondom, hogy a növények téged mindig is körbevettek: nemcsak laboratóriumi környezetként belefoglalva a kiállításaidba, hanem a hétköznapokban, a gondozott magaságyástól a kiskerti növényekig vagy a polcon álló savanyított uborkákig.

Nekünk volt mindig kertünk, apám is mindig kertészkedett felüdülésképpen, angol típusú, buja, ösvényekkel tagolt kertje volt Veszprémben. Az inspiráció másik forrása pedig a mélytengeri valóság. Cousteau kapitány a nyolcvanas években óriási tévéélmény volt, meg a National Geographic fotói: nagyon szerettem a búváros, lemerülős és a tenger fenéken kutakodó képeit. Egészen fantasztikusak voltak azok a felvételek, amelyek a mélytengeri élőlényeket mutatták be, azt a totális sötétséget, amiből – ha egy búvár lámpája belevilágít – hihetetlen formagazdagság jöhet elő. Ezt a privát vizuális élményvilágot most kezdem beemelni munkáimba. (Bár az Anatómiai Tanszékhez vezető biológiai érdeklődésemben ez a diverz formakincs is hatott.) Most előjött ez a mélytengeri élmény: ha ránézel a tengerre és látod a nagy víztükröt, ahhoz nagy képzelőerő kell, hogy az alá egy hihetetlen színes, nagyon életteli képet vizionálj. Végül is az emberi test is ilyen, hiszen a figurába, mozdulatokba, arányokba bele kell képzelni a dobbanó szívet, a mellhártyát, a tüdőlebenyeket, a bélrendszert...

…vagy épp egy növekvő tumort!?

Vagy egy növekvő tumort, így van, az egy nagyon nehéz dolog. Az egész anatómiatörténetben – és a tágabb tudománytörténetben – nagy áttörést jelentett, amikor meg merték nyitni a halott emberi testet. A tételes „emberi” anatómia-tudomány előtt kutyákat, macskákat, majmokat boncolt, és próbáltak analógiákat találni.

Itt most a reneszánsz előtt vagyunk időben.

Igen. A valódi áttörést az a szükséghelyzet hozta, hogy a keresztes háborúk során, Európán kívül meghalt uralkodókat haza kellett valahogy szállítani, hogy megadják nekik a végtisztességet itthon. Muszáj volt balzsamozni ehhez a testüket, és felbontani. Az egyház így – először – kénytelen volt engedélyezni az emberi testek felbontását. Ezt a felfedezést gyerekkorunkban, kicsiben mindannyian átéljük, amikor például focizás közben elesünk, lehorzsoljuk a térdünket és kibuggyan a vér. Ezek az első olyan találkozások, amik arra mutatnak, hogy a sima bőrfelület alatt olyan világ rejlik, amiről nagyon kicsi a tudásunk. Egy világjárvány kapcsán ezek elkerülhetetlen, közös élmények lettek. Ilyen értelemben nagyon időszerű ez a kiállítási anyag. Apám betegségének mikrotörténetét általánosítani lehet, hiszen egy járvány ezt hozza vissza. A kiállított neuronhálózat-jellegű eleme azt hivatott jelezni, hogy ez nem esetszerű, hanem általános jelenség. Mindannyiunké ez az élmény.

A kiállításon megjelentek a csempés kórházi enteriőrök „kifordítva”, laboratóriumi asztallá átvarázsolva. A szervek, organikus dolgok hol rajtuk ülnek, hol infúziós tasakként, műszerként csüngnek felettük: mintha ők figyelnék meg magukat, mintha egymáson dolgoznának.

Bizonyos értelemben ez egy kölcsönös viszony: nem csak mi nézzük őket, hanem ők is nézhetnek minket. Az elmúlt időszak erős, kórházi élményeiből jöttek ezek a művek. Rájuk helyeztem az organikus, biomorf üvegeket, amik – az anyaguk miatt – életteli szervként csillognak-villognak.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

Nagyon érdekel engem, hogy hogyan birkózol meg az üveg dizájn-jellegével. Azt látjuk az elmúlt öt év képzőművészetében, hogy a kerámia betódult és elfoglalt mindent, hogy a teljesen elfeledett, megvetett technika hirtelen a kortárs képzőművészet virulens ágává vált. Az üvegnél más a helyet, létezik üvegművészet, de az egy külön birodalom, az iparművészet tárgyköre, ami csak elvétve kerül át a képzőművészet területére.

Ez egy komplikált helyzet. Ahogy mondod, a design tárgykultúrából – a mai kerámiával ellentétben – az üveg az iparművészet területén maradt. A kerámia archaikusabb, egyszerűbb előállítani, egy kemence kell hozzá meg egy pad, míg az üveg komoly infrastruktúrát kíván. Emiatt megfigyelhető, hogy a kortárs üveg inkább a sík üvegre épül, azt jól lehet ragasztani, rogyasztani vagy vágni. A meleg, fújt üveg komplexebb dolog, komoly technológiát és humán erőforrást igényel, itt a dizájn vagy a képzőművészetnek nincsen már annyi terepe, mint korábban. Az államszocializmus idején még működő gyárak többsége már bezárt. A MOME épített egy nagy üveghutát, a Kisképzőben is van egy, de érdemi gyártás már csak Salgótarjánban és Parádsasváron zajlik. Én azt tapasztaltam, hogy fogynak a képzett munkások, pedig a kézi gyártású poharakra a luxusszállodákban és főleg a borászatokban nagy szükség lenne. De az üvegmassza ezer fokon rotyog, a munkakörülmények rendkívül nehezek. A munkás egy ponton túl már nem tudja pátosszal nézni a darabbérbe gyártott üvegpohár készítését. Amikor mást kérek tőlük, nem egy szimmetrikus forgástestet, az akár üdítően is hathat rájuk.

És honnan került a kiállításba a hasadt, régi fa teknő?

Az egy olyan tárgy, ami egész konkrétan kötődik apámhoz: tavaly nyáron adta nekem, hogy rakjak bele virágokat. A kemoterápiáról jövet végül nem tettem bele virágokat, csak leraktam a ház mellé, de amikor decemberben leesett az első hó, nagyon megijedtem, hogy mi lesz vele.

Már akkor hasadt volt?

Nem, közben hasadt el. Olyan erős volt a szimbólum ereje, hogy belevettem a kiállításba.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

A láthatatlan test

Ekrem Yalcindag: Feels Like Home. Again