Artkartell

„Úgy hullámzik az épület fel-le, mint egy Knifer-festmény” – idézte meg a geometrikus meander-motívumairól ismert horvát absztrakt festőt tanult kollégám, miközben kocsival közelítettünk az objektumhoz. Az objektum szó nem túlzás: az MSU egy gigantikus épületmonstrum, Zágráb széles sugárutakkal és parkokkal taglalt külső gyűrűjében. A környéken lakóparkok és plázák, köztük a múzeum indusztriális hangulatú, óriás irodaházként terpeszkedik. (Igor Franic tervei alapján épült a 2000-es években.)

A horvát Igor Franic által tervezett MSU épületét 2010-ben adták át

Julije Knifer kiállítása a jellegzetes meander-motívumokkal (ezúttal falra festve) a Galerija Pm-ben, 1988-ban

A homlokzaton villódzó nevek (Malevicstól Duchamp-ig) persze egyértelművé teszik, hogy művészeti intézményről van szó, de azért a méretezés megalománnak tűnik. Mintha a zágrábi múzeumlobbi itt venne elégtételt azért, hogy a városban gyakorlatilag nincs se műkereskedelem, se galéria, se műgyűjtő. Akkor legalább legyen egy hatalmas állami intézmény!

Az MSU főbejárati frontja, világító művésznevek fényinstallációjával

Az MSU tényleg hatalmas,

de a jó pár évtizede építgetett

modern és kortárs gyűjteménye

elképesztő!

De amint végignéztük a több emeletnyi állandókiállítást, a fejcsóválás bólogatássá válik. Az MSU tényleg hatalmas, de a jó pár évtizede építgetett modern és kortárs gyűjteménye elképesztő! És bár a pármilliós Horvátországhoz képest talán túlzó a lépték, a pengeéles és tengerszéles jugoszláv avantgardizmus bőven megér egy ilyesfajta mamutot.

Tudnivaló, hogy bár az új épületet csak 2010-ben adták át, az intézmény már fél évszázados. Egész pontosan 1954-ben alapították meg az elődjét a Kortárs Képzőművészet Városi Galériája névvel. Ezzel pedig – ezt már az egyik vezető kurátor, Tihomir Milovac jegyzi meg hamiskás mosollyal – minden bizonnyal a világ első kortárs művészeti intézménye! (Ugyanis a 20. század derekán még minden hasonló létesítményt modern előtaggal láttak el.)

A Gorgona Csoport művei az MSU Mozgó gyűjtemény című állandó kiállításán

Tizenkétezer mű áll a raktárban, amiből az ötletes Mozgó gyűjtemény (Collection in Motion) címre keresztelt állandókiállítás több mint félezret mutat be. A címszavak mentén csoportosított kollekciónak se eleje, se vége, se javasolt bejárási útvonala nincsen. Mégse tévedünk nagyot, ha a Projekt és végzet című fejezetnél kezdjük a tárlatnézést, ami a horvátok legendás neoavantgárd csoportosulását, a Gorgonát mutatja be. A Gorgona Zágrábnak olyan, mint az Iparterv Budapestnek. De azért akad pár különbség.

egy: a Gorgona valódi csoportként működött, pár művész szellemi-baráti szövetségeként.

kettő: a megengedőbb jugoszláv politikai klímának köszönhetően a társaság már az ötvenes években zászlót bontott, ennek megfelelően jobban kötődött a háború utáni Nyugat-Európa absztrakt törekvéseihez. (Egyik fő példaképük Yves Klein, de Otto Piene még a gyűjteményben is van – nem véletlenül.)

három: nemzetközi szinten már jólcsengő márkanév lett belőlük, a MoMA is szépen bevásárolt például Josip Vanistából.

Julije Knifer: Cím nélkül, 1970

Vanista, a maga minimál csíkokra redukált absztrakt festményeivel és zen-hangulatú koncept fricskáival amúgy a Gorgona fővezérének számított. Kárpitozott neobarokk székre helyezett cilindere és sétapálcája egyfajta origója a kiállításnak. Az installációt 1961-ben egy zágrábi képkeretező boltjának kirakatában állította ki, csendben tiltakozva a hivatalos jugoszláv művészet ellen. A Gorgonát amúgy sem a hangost tüntetések, hanem a társadalomból kivonuló, minimalista gesztusok jellemezték. Újságjukat anti-magazinnak titulálták, Vanista a radikális csíkokig jutott el festészetében, Julije Knifer a fekete meanderig. A kurátorok direkt egy fehér polcra rakosgatták ki objektjeiket, jelezve, hogy mennyire anti-műtárgyként születtek meg egykor.

Részlet az MSU Mozgó gyűjtemény című állandó kiállításából (Josip Vanista és Julije Knifer műveivel)

Persze ha időrendben akarunk haladni, akkor elsőként nem a Gorgonát, hanem a Zenit magazint alapító Josip Seissel építészt kell említenünk, akinek 1922-es, fekete alapú, szuprematista-ízű papírképe az első horvát absztrakt festmény. Az ünnepelt kép a múzeum egyik büszkesége, és a második világháború előttről beválogatott kevéske előfutár egyike. Utána már rögtön az EXAT51 következik, a Gorgona mellett a másik híres horvát avantgárd csoportosulás. Az építészekből és képzőművészekből álló társaság az ötvenes években boronálta össze a vizuális művészetek több szegmensét, világklasszis jugoszláv festménypavilonokat építve, vasrudakra függesztett absztrakt vásznakkal. Jó őket nézni.

Részlet az MSU Mozgó gyűjtemény című állandó kiállításából

Ivan Kozaric műterme a múzeumban

A Gorgonából startolt neoavantgárd – bár inkább mindenevőnek tűnő – szobrász Ivan Kozaric egész a Documentáig jutott. 2002-ben kiállították a műtermét szőröstül-bőröstül, tokkal-vonóval. Pár száz minta, öntvény, modell, bozzetto, teljes összevisszaságban. A kasseli sikeren felbuzdulva a MSU megvette a teljes stúdiót, és most külön kiállítóteremben várja a látogatókat.

hiába bolyong az MSU

a nemzetközi elit kortárs művészet

oxigénhiányos csúcsain,

a helyi közönség is szereti

De bőven van még mit nézni, az eddig említettek az anyag tíz százalékát se teszik ki! Van egy komoly kinetikus-tudományos-absztrakt szekció a '60–70-es évekből, fantasztikus jugoszláv és nemzetközi produkciókkal. Villogó lámpácskák, csillogó krómacél és tudományos op art – made in Yugoslavia, s nagyon széles külföldi merítés, a venezuelai szupersztár Jesus Raphael Sotótól Victor Vasarelyig. Az erős mezőnyben is jól szerepelnek a helyiek, például a villódzó kompjúteres objektet fabrikáló kutató fizikus Vladimir Bonacic vagy a játékos robbanó molekula-modelleket faragó Miroslav Sutej.

Miroslav Sutej: Bum-bum I-68, 1968

De a most befutó posztkoncept horvát világsztárok is nagy teret kapnak, Mladen Stilinovic fanyar sziporkái (például a rózsaszín műselyemre írt örökbecsű sorai: An Artist Who Cannot Speak English is No Artist), vagy Braco Dimitrijevic fotós projektjei. És egész lemehetünk délszláv brutálba, Marina Abramovic performanszvideójáig, aki persze a szerbek fő büszkesége, de az MSU-nak erős a kelet-európai anyaga. Az összes nemzetközi ligába áhítozó, felkapaszkodó posztszocialista művésztől van itt valami, a litván Deimantas Narkeviciustól a lengyel Katarzyna Kozyráig. És egy seregnyi múzeumi világsztár, On Kawarától Christian Boltanskiig. Sőt, Jan Fabre monumentális sírkő-installációja is idekeveredett valahogy, aminek szélén az ősz mester hiperrealista szobra szipog, valódi nyálcseppeket csepegtetve. (Ilyen vásárlásokra persze nem lenne pénze egy horvát állami intézménynek, de történetesen Fabre fő táncos múzsája a horvát Ivana Jozic...)

És hiába bolyong az MSU a nemzetközi elit kortárs művészet oxigénhiányos csúcsain, a helyi közönség is szereti. Bármilyen furcsa, a zágrábi házasodó párok szívest-örömest fotózkodnak a betonmonstrum árnyékában. Romantikusnak ugyan nem romantikus, de látványos és vicces. Erről nemcsak a körbe kirakott installációk gondoskodnak, hanem az épület egyik fő attrakciója, a Carsten Höller által tervezett kettős csúszda is.

Carsten Höller: Dupla csúszda, 2009, rozsdamentes csúszdák az MSU-ban

A látogató ezen a kacskaringós fémcsövön keresztül távozhat a múzeumból. Ami pont olyan, mint az MSU: elsőre félelmetesen nagynak tűnik, pedig olyan lassan lehet benne lecsúszni, hogy közben végig csodálhatjuk a plexilapon túli kilátást.

Carsten Höller: Dupla csúszda, 2009, rozsdamentes csúszdák az MSU-ban

MSU

Bernát Dániel: Personal Pangaea