A Horda Art Collective-ben, a heart & cherry szervezésében és Sárvári Zita kurálásában látható Dukai István legújabb kiállítása, amelyen főként újabb munkák szerepelnek, viszont sokféle műtípus látható, ami pedig jó apropó, hogy Dukai munkáihoz a mozgás és a zeneiség dimenziója felől közelítsünk.
Őszintén lenyűgöz az, hogy Dukai ilyen sokféleképpen tudja megszólaltatni a kompozícióit. Hogy ennyiféle ritmus, mozgás, dinamika, amit életre kelt, aminek köszönhetően úgy érezzük magunkat ebben a térben, mintha egy többszólamú kortárs szimfónia (elektronikus, természetesen) hangzana el, amelynek vannak lassabb és gyorsabb szekciói. Ugyan mindegyik mű kiindulási alapja ugyanaz a forma, mégis: az alkotó ezt olyan érzékenyen modifikálja az egyes munkáin, hogy úgy tűnik: minden Dukai-kép egy külön zene, amelynek megvan a saját ritmusa (olykor még dallama is), ami olykor lüktet, máskor vibrál, de van olyan, amikor csak líraian hömpölyög. Olykor hangosak és gyorsuló ritmusokat érzékelünk, máskor selymesebb és sejtelmesebb hangzások törnek elő bennünk a képeket nézve.
Korábban a munkák sokkal melankolisabban szóltak hozzánk, erősen középre rendezett, szimmetrikus formákból épültek fel, amelyek szolidan vibráltak, apró, tompa rezgésekkel búgtak, távoli fájdalmak hangjait közvetítették. A mostani kiállításon is szerepel két olyan kompozíció, amelyek ezeket a puha lüktetéseket idézik, amelyek a techno hangzásával is rokoníthatók: minimális mozgások, egyszerű, repetitív elemek, szép ívű loopok jellemzik e műveket, a szorosan egymás mellett futó sorok a néző tekintetét mozgásban tartják, míg a fekete felületek pihenést kínálnak a szemnek. És míg az egyik mű egy középre rendezett, szimmetrikus formát mutat fel, olyan, mint egy ősi maszk vagy egy high-tech hangszóró, addig a másikban az íves formák már oldalra kimozdulnak, kvázi utat törnek maguknak, és lágy formáikkal finoman birtokba veszik a teret. Kúsznak, araszolnak. És bár már e kompozíció már nem teljesen szimmetrikus, feszessége és harmonikussága továbbra is meghatározza a befogadást.
Hosszú loopokat érzékelünk, ami a puha rezonálásokat kordában tartják, dísztelenségük fókuszálja a figyelmet, a formák szabályos tagoltsága, a szerkezete letisztultsága az elektronikus zenei műfajok feszességét, “csendességét” idézik. Ebből a szempontból izgalmas megnézni azokat a kisméretű munkákat, amelyek formái lézerlyuggatással születtek meg. Az érzékenységük, finomságuk és tagoltságuk megegyezik a vászonra készült kompozíciókkal, ám ezek sokkal hangosabban szólnak, mozgásuk gyorsabb, miközben ezek a formák tünékenyek, a lét és nemlét között lebegnek, ugyanakkor egy pillanatra sem hagyják megpihenni a szemet. Remegtetik a retinánkat, játékosak, mindamellett nagyon érzékiek, ami pedig különösen érdekes, hogy tulajdonképpen a hiátusokból jön létre, amit észlelünk.
A Moire-effektusok folytonos mozgását imitálják ezek a kompozíciók, lüktetnek és pulzálnak. Pszichedelikus utazásokat implikálnak. Ezek a művek tulajdonképpen minket is kimozgatnak a valós idő- és tértapasztalatunkból, de míg a szimmetrikus, lassabban mozgó művek esetében kontemplatív vagy meditatív állapotba kerülünk, ezek inkább felpezsdítenek és életre keltik a bennünk szunnyadó energiákat. Felpörgetnek, mint egy jó technozene, izgalmas, amilyen intenzíven rezonálnak velünk a munkák.
És míg ezek mozgása apró, éles, törékeny és szilánkos, addig a Distortion Series két darabja lágy, hullámzó mozgásokat idéz. Megfolyó elmozdulásokat érzékelünk, a keret szélére kitolódó gesztusokat látunk, amelyek éles ellentétben állnak a korábbi, szimmetrikus formákkal, hiszen ezeken a kompozíciókon a formák megszűnnek szabályosak és rendezettek lenni, elveszítik feszességüket, és inkább a hajlékonyságuk és a fluiditásuk az, ami hangsúlyossá válik. Szétterülnek, eltolódnak, kifutnak a határokig, miközben középen tematizálnak egy hiányt, amit aztán végül mégis lágyan körülölelnek. Beburkolják, védelmezik, miközben lágyan omlanak a széleken. A gesztusok nagy és lendületes energiákat őriznek, amellyek képesek formát adni az ürességnek, teremtő energiájuk van.
Jó benne lenni ebben a kiállításban, és pont azért, mert sokféle rezgéssel találkozunk a térben: a statikus, szimmetrikus kompozíciók meditatív állapotba vonnak, a letisztult arányok, a szabályosság egy harmonikus érzeteket keltenek, ezeket nézve van lehetőség az elmélyedésre, ebből rántanak ki minket a gyors váltásokat ígérő vagy kínáló kisméretű kompozíciók, amelyek olyanok, mint egy dum’n’bass session, villódznak, mint egy stroboszkóp, ha pedig ezek sebességétől megfáradnánk, akkor lehet egy kicsit csordogálni, csörgedezni a torzult gesztusok íveit szemlélve. Majd kezdődhet elölről a tánc.