A Statikus szilárdság széttöredezett formái című tárlaton Szabó a British Museumban látható Parthenon-domborművek töredékes szépségét idézi meg: a görög kallosz eszméje, a fizikai megjelenés szépségének és a lélek erényeinek kombinációja ölt testet, azonban ez az apollóni világ azonnal szét is van feszítve a destrukció által. 
Az alkotó minden egye művével a humanista világkép megrendülését állítja, a klasszikus értékrendszer és a harmonikus szépség eltűnését. A világ “elvarázstalanodásáról” szólnak ezek a művek, arról a zűrzavarról, ami fragmentálttá teszi az emberi létet. Nincs már stabilitás, konkrétság, a biztos kapaszkodók, a figurát megtartó “gerinc” eltűnt, a teljesség és egység helyett a létezés közvetlen töredékességét imitáló fragmentum szervezi az életünket. 

Szabó Menyusnál azonban a töredékesség sosem szilánkos, hanem puha: a klasszikus arc- és aktportrék introspektív, humanista világát destruálja, szétszedi, de nem összezúzza, hanem lassan bomlasztja, gyűri, míg a tökéletes szépségű, homogén felületű alakból ráncos, megviselt torzók lesznek, ami vizualitásában egy elfáradt, rezignált alakot idéz, aki megnyomorodott a világ súlya alatt. A gyűrődő gumihéjak és ipari alapanyagok roncsolt testet idéznek, tökéletességük elpuhult már, torzságuk azonban nem hideg és távolságtartó, mint a korábbi művek esetében, a figurák szánalmat ébresztő esendősége vált dominánssá. Lecsúszott hősök ők, akik elvesztették a tartásukat, olyan, mintha a vázuktól, értéküktől, belső tartalmaiktól megfosztott burkok volnának csupán, meggyűrődő héroszok, akikből nem maradt más, mint a keretek közé szorított, lenyűzott bőrük, a külcsín, a fizikai szépség, ami azonban nem képes testet ölteni a belülről hiányzó értékek nélkül.

Szabó már az előző sorozataiban is érzékenyen billegett a szobrászi szilárdság és a gyűrődő elasztikusság egymásnak ellentmondó halmazállapotai között, azonban e tekintetben izgalmas elmozdulás figyelhető meg a mostani reliefjeinél. A korábban fényes-fémes hatású felületek most homogénné és mattá válnak, így még előzőleg ezek a munkák visszaverték a fényt, a felületképzésben volt egyfajta pátosz és teatralitás (dráma), a mostani munkák halkabban szólnak hozzánk, fénytelenségük és puhaságuk másfajta érzeteket váltanak ki: melegség, természetesség, lágyság jutnak eszünkbe, miközben a világító fehérségük a tisztaság, sérülékenység fogalmait hívják be.

Ambivalens érzeteket keltenek a puha, gyurmaszerű fragmentumok bizonytalan fluidálása, valamint a körülöttük húzódó keretek vagy felületek statikussága. Belül egy massza, amiről azt érezzük, mintha határtalanul burjánzana, áramolna, folyamatosan valamiféle mozgást végezne, amit a külső felület vagy keret gátak közé szorít. A dionüszoszi küzd meg az apollónival, és bár harcuk csendes mederben, lassan folydogál, nincsenek ezekben a kompozíciókban óriási drámák, robbanások, mégis: a rend hiánya, a megtörő kertek, a kitörni vágyó emberi fragmentumok a zűrzavarról, a káoszról adnak hírt.

A mostani anyag kompozícióinak fontos jellemzője még az átlósság, valamint a kereszt forma, ami főleg a kiállított kisméretű szobrokon érhető tetten, amelyek egyszerre emlékeztetnek Giacometti elnyűtt alakjaira, ugyanakkor a kiállítás leírásában olvashatjuk, hogy az alkotó számára a futurista ikon, Umberto Boccioni 1913-as, A tér folytonosságának egyedi formái című művének kompozíciós szerkezetét írják át. Boccioni a mozgás, a dinamizmus lényegét akarta megragadni, organikus emberalakjai dinamikusan, egy erővonal mentén, szédítő energiával mozognak, Szabó alkotásaiban az organikus megfogalmazás szintúgy jelen van, azonban nála ez a fajta dinamizmus az átlókban, valamint a szimbolikus X-alakban, töredezett elemekből felépített tömör szoborban nyilvánul meg. Szabónál is izgalmas, ahogy a formák dinamikusan meghódítják a teret, invazív energiákat érzünk.
Nagyon izgalmas, ahogy ebben a térben a különféle anyagminőségek és felületek is megküzdenek egymással, a fényes a mattal, a hideg a puhával, a sima a rücskössel.