Agg Lilire jellemző, hogy térben gondolkodik, így bár több műtárgyat is megmutat egy készülő anyagból, a 3D-s látványterveket is előveszi, hogy érzékeltesse, hogyan fognak összeállni a most látható elemek. „Festőművész vagyok, de a festészethez való viszonyom mindig is ambivalens volt. Viszont úgy érzem, hogy most megtaláltam azokat az utakat, ami mentén le tudom vetkőzni azokat a kényszerűségeket, amik a műfajt számomra korlátolttá tették”.

Egy nagy kiállításra készül, egy hatalmas installáció formálódik, ami a doktori disszertációjához tartozó mestermunka lesz. Agg Lili, a MŰTŐ alapító tagjaként az alulról szerveződő művészeti szervezetek potenciális lehetőségeit kutatja, a kulturális vagy művészeti szcéna hatalmi struktúráinak érvényességét vizsgálja. „Azt gondolom, hogy e közösségek izgalma, hogy olyan experimentális területek lehetnének, ahol különböző  fogalmakat vagy strukturákat lehetne kipróbálni. A kutatás az utópia fogalmát is érinti, mert azt gondolom, hogy egy jól működő művészeti közösség továbbra is utópisztikus elképzelés. Érdekel, hogy miért vagyunk bekorlátozva a saját gondolkodásunkba, hogy miért nem tudunk valami nagyon radikálisan mást csinálni, és, hogy miért nem ismerjük fel az önkizsákmányoló rendszereket”. 
Maga az installáció egy térben és időben kitolt speciális ásatási terület lesz, aminek részét képezi a múzeumi környezet, ahol három nagyméretű mű lesz kiállítva, amelyek formailag ősi szubsztanciákat jelenítenek meg: kicsit agresszív, mégis törékeny formák ezek, amelyek felületén a strukturált szürke foltok hiányként tematizálódnak, míg a rózsaszínes, bőrszíneket felvonultató festői részek egyszerre táj- és testképekként is olvashatók. Az egyik pillanatban domborzatként látjuk őket, a következőben pedig a zsigeri érzet, a szövetszerűség lesz hangsúlyos. Az emberi test feloldódik a tájban.

„A műtárgy fogalmát és érvényességét is folyamatosan kérdéssé teszem, miközben persze lehetnék sokkal radikálisabb is. Viszont fontosnak tartom kijelölni azt a mezőt, amiben a felvetett problémák és esetleges válaszok érvényessé válhatnak. Az installációkra, mint modellekre tekintek. Az intuíció inkább az anyagkísérleteknél jelenik meg, nagyon fontos, hogy minden műtárgyon legyen valami újdonság. Az alkotófolyamat tehát nálam úgy néz ki, hogy kijelölök bizonyos útvonalakat, de azokon belül meghagyom a szabadságot, amiben van egyfajta játékosság”.
Agg Lili műveire a határon levés egyébként is jellemző, a formázott vásznak a táblakép érvényességéről tesznek fel kérdéseket, az ábrázolás konkrétságának elmosásával pedig a valóság és a dolgok leképezése közötti távolságot hozza játékba. „A képek folyamatosan kontextust változtatnak, innentől kezdve teljesen alkalmasak bármilyen szintű manipulációra, ezért lenne fontos, hogy megtanuljunk teljesen másképp hozzáállni a képekhez, mint ahogy azokat korábban megtanultuk olvasni. A munkáimmal szeretném ráébreszteni a nézőt, hogy a kép mint médium nem egy statikus dolog, hanem van benne valamiféle mozgás”. 

„A nyelvezet is alapvetően fontos számomra, az, hogy konceptuális, filozófiai témákról úgy tudjak beszélni, hogy közben az alkotásba beemelem az intuíciót, a művekbe pedig az érzékiséget, a szavakkal nem leképezhető érzeteket”.
A műteremben most a három nagyméretű festmény mellett kisebb rajzok is szerepelnek. „Ezeket majd bebetonozom, úgy kerülnek majd arra a fiktív ásatási területre, így ősi és a jövőből érkezett leletekként egyaránt lehet őket olvasni. A rajzok puritánabbak, egyszerűbbek, de mégis van bennük egyfajta érzékiség. Olyan fogalmakat próbálok általuk beemelni, amelyek alternatív lehetőségeket kínálnak egy sokszínű, horizontális és fenntartható kulturális közeg létrehozására, mint közösségiség, tudásátadás vagy az empátia”.
Ezek a rajzok kicsit konkrétabbak, mint a festmények, ábrázolóbbak, amelynek inspirációs forrását az orvosi metszetek és ókori rajztöredékek jelentették. A formák a növekedés és burjánzás fogalmai mentén szerveződnek, úgy tűnik, mintha folyamatos átalakulásban lennének, miközben olykor van egyfajta erotikus felhangjuk is. Az idő is fontos motívuma ezeknek a munkáknak, hangsúlyozza Agg. „Fél évet töltöttem Lisszabonban, és nagyon megfogott az emlékezéshez és a történelemhez való viszonyuk. Azt veszem észre, hogy Magyarországon a legnagyobb problémát épp ez jelenti: nem tudunk szembenézni a múltbeli seményekkel és traumákkal vagy reflektálni azokra. Innen eredeztetem a létezésünk fragmntáltságát, amit szintén jelölnek a munkáim”.

„Minden munkámban jelen van a testfelszámolás is, ami egy poszthumán felfogás: vajon meg lehet-e haladni azt a gondolkodást, ami az embert egy, a környezetétől elhatárolt, zárt burokként képzeli el? A tájban való feloldódás, a fragmentált képépítés e gondolat vizuális kibontásai. Miközben folyamatosan kutatom azt is, hogy képesek vagyunk-e olyan változásokat létrehozni, folyamatosan adaptálódni a változásokhoz, alternatívákat generálni, amelyek nem fagynak vissza abba a rendszerbe, ami ellen fellépnének. 

Régen olyan egyértelmű volt a valóság, állapítjuk meg, megvoltak a kitaposott utak, amiken lehet haladni, ma azonban minden képlékeny, fluidáló, nekünk kell kijárni a csapásokat, ami mentén haladhatunk. „Olyan dolgokkal kell szembenéznünk, amire nincsen receptünk, miközben a régi rendszerekben már nem tudunk hinni, azok érvényüket vesztették. Nem vagyok már igazán optimista”.
A kiállításra még egy kicsit várni kell, de Agg már mondja, hogy közben formálódik a fejében egy új anyag, ami egy személyes történet mentén kíván mesélni a történelmi tudás vakfoltjainak hatásáról.