Malagában töltött egy hosszabb időszakot, akkor lettek fontosak számára az egzotikus növények. „Rendszeresen jártam akkor parkokban, botanikus kertekben amelyek egyfajta menedékként szolgáltak, segítettek abban, hogy kiszakadjak a városi forgatagból, abból a nyüzsgésből, amiben nem igazán találtam a békémet”. Aztán Borbás-Tóth Marica a Covid alatt kezdett ezekre a nagy, különleges formájú levelekre összpontosítani, azokat pedig sűrűn egymásra rétegezni, így jöttek létre a vizuálisan gazdag művek a kitakarásokkal, átfedésekkel, amelyek érzékenyen oszcillálnak a figuralitás és az absztrakció határán.
„Ez egy örökös harc vagy játék, ha egy részt túl konkrétnak érzek, akkor azonnal elkezdem lefesteni, olykor pedig jön a kényszer, hogy egy növényi elemet vagy levélfragmentumot jobban hangsúlyozzak”. A kompozícióira jellemző a keretezés: olykor homogén felületek tűnnek fel a művein, ezek a csendes, nyugalmas részek egyszerre pihentetik a tekintetet, ugyanakkor gátat is szabnak a növények szabad és megállíthatatlan burjánzásának. „Ezek emlékeztetnek az emberi jelenlétre, akár falrészletként vagy a földön szétterített murvaként is olvashatjuk őket, miközben vizuálisan gyakran használom ezeket a lefestéseket arra, hogy egységessé tegyem a látványt”.
E színes foltok mellett a szénnel rajzolt vonalak is izgalmasan definiálják az egyes formákat. „Ezek nemcsak újabb minőséggel gazdagítják a képeket, de a kitakarásokat, átfedéseket is tudtam jelezni. A képeim olyanok, mint amikor belezoomolunk egy természeti környezetbe, a levelek közel kerülnek, olykor csak bizonyos részeik látszódnak, az egyik leárnyékolja a másikat vagy épp egy másik mögül előtűnik egy izgalmas részlet”. Meséli, hogy nem igazán készít vázlatokat, hagyja, hogy a kép intuitívan épüljön, ami még intenzívebben jelen van a legújabb műveinél, az áztatott vászonképeknél, amelyekből már a HAB A kert - Az élet lehetősége című kiállításon is láthattunk párat.
„Az olajjal és akrillal megfestett képeimet is mindig egy vizes, transzparens, akvarelles réteggel indítom, sőt: az akvarell számomra mindig is fontos technika volt, az egyetemi felvételimmel is ilyen kompozíciókkal érkeztem. Azonban annak megvannak a méretbeli korlátai, viszont a fluid képalkotási gyakorlat az Art Mentor kiállítására készülve is megjelent, akkor kezdtem el akrillal textilekre festeni, és nagyon élveztem, ahogya színek elterülnek és egymásba folynak. Aztán el kellett telnie egy kis időnek, mire vastagabb festővásznonnál is alkalmaztam ezt a technikát”.
Az alkotó meséli a folyamatot, hogy mennyire érzéki, amikor a földre terített vászonon a kiöntött festék elkezd szétterülni, majd, hogy micsoda izgalmat rejt, amikor még nem lehet látni, hogy miként fog megszáradni az adott folt. „Van, hogy itt hagyom este a képet, másnap pedig úgy érkezem meg, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, mint amire készültem”. Puhábbak ezek a kompozíciók, és bár ezekben is használ szenet, a kontúrok mégis jobban egymásba érnek, az egyes formák közötti átmenetek is lágyabbak. „Régóta bennem volt már a vágy, hogy eltávolodjak a korábbi kompozíciók sűrűségétől, szerettem volna színeiben is visszafogottabb képeket készíteni”. Amelyek létrehozásában talán még több kihívás is van, mint az akrilfestményekben, mert ezeknél kisebb az esély a javításra, valamint az anyag is sokkal öntörvényűbben viselkedik és jobban meghatározza, hogy merre szeretne haladni és milyen formákat szeretne létrehozni. Hozzáteszi, hogy Helen Frankenthaler munkái sokban hatottak rá, de maga is folyamatosan kísérletezik, jön rá a technika kínálta lehetőségekre.
„Szeretem, hogy nagyon benne tudok lenni a készülő alkotásban, rajta állok a vásznon, miközben a kezemmel is belenyúlok a képbe. Az anyaggal való ilyen szoros kapcsolat nagyon izgalmas számomra, ugyanakkor a rátalálások is. Egy alkalommal például felfedeztem, hogy e technikával a vászon hátulján is izgalmas felületek jönnek létre, így most már születnek olyan kompozíciók, amelyek kiindulópontja a felület “visszáján” létrejövő képek, amelyeket aztán szándékolt gesztusokkal formálok kész képpé”.
Ezeken a képeken is megjelennek a bőrszínek, a már védjeggyé vált koszos rózsaszínek, amelyek a diplomára készült sorozata óta kísérik Borbás-Tóth Marica pályáját. „Egy portrésorozatot készítettem, amelyben az emberi formák inspirációs forrásai azok a karakterek voltak, akikkel nap mint nap találkoztam a tömegközelekedési eszközökön. Alapvetően introvertált vagyok, így ezek az utazások frusztrációt okoztak, amit azzal próbáltam feloldani, hogy kifestettem magamból ezt a sok látott arcot, közben pedig igyekeztem átélni vagy átérezni a helyzetüket, azt, hogy talán ők is hasonló stresszt élnek át a tömött buszon, mint ami bennem megjelenik”.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Borbás-Tóth Marica műterméből, Budapest, 2025.
© a művész jóvoltából. Fotó: Lidia PaseczkiAztán a téma változott, az emberi arcokat felváltották a növények, ugyanakkor gesztusosság továbbra is jelen van az alkotó képein. Sőt: az elmúlt években készültek olyan művek, amelyeken egyetlen levél szerepel, ezek kifejezetten antropomorf jellegűek, portrészerűek. Az alkotó a rózsaszínektől sem vált meg, kompozíciói pedig az aktuális technikától függetlenül továbbra is nagyon érzelmesek és líraiak. A meleg színek, puha foltok, valamint az egymásba érő ecsetvonások olyan látványokat definiálnak, amelyek az otthonosság, biztonságosság érzetét váltják ki a nézőben. Búvóhelyek ezek a képek, amelyekbe el lehet rejtőzni, amikor túlstimulálódnánk a városi lét zajaiban.
