Több külföldi kiállításod is volt már Franciaországban, Amerikában, Németországban, Ausztriában, Hongkongban. Hogyan találtak meg téged ezek a lehetőségek? AZ ÖSSZES KÉP: Részletek és reprodukciók Csató József Los Angeles-i kiállításából. 2025.
A megkeresések részben az Instagramon keresztül érkeztek, mások pedig korábbi kiállításaimhoz kapcsolódva találtak rám. Ilyen időtávlatból már számomra is nehéz pontosan felidézni, hogyan alakultak ezek az együttműködések. Queenie Rosita Law, a hongkongi Double Q Gallery és a budapesti Q Contemporary tulajdonosa például Budapesten keresett fel személyesen. A párizsi Semiose galéria – ha jól emlékszem – szintén az Instagram révén vette fel velem a kapcsolatot: először a munkáimról készített képeket kedvelték, majd ezután indult el velük egy komolyabb beszélgetés. Nehéz azonban visszafejteni, hogy mikor jön el az a pont, amikor az emberre komolyan felfigyelnek.
Ezek szerint az Instagram használata segít szerinted abban, hogy külföldön is egyre többen ismernek?
Volt egy időszak, amikor a galériákra nagyon jellemző volt, hogy Instagramon “vadásztak” művészekre, igen. Ez nagyjából a Covid előtti időszakra tehető.
Ezek a kapcsolatok, még ha az online térben is indultak, idővel szépen lassan más platformokra, személyes találkozásokra helyeződtek át. Például éppen a Los Angeles-i kiállításom – melynek apropóján beszélgetünk – úgy valósult meg, hogy a Vielmetter munkatársai a dallasi galériám szervezésében láttak egy csoportos kiállítást Los Angelesben, ahol az egyik munkám is szerepelt. A galéria tulajdonosa odalépett a képemhez, megtetszett neki, és felvette velem a kapcsolatot. 
A Nürnbergi Képzőművészeti Egyetemen is tanultál. Milyen hatással volt rád ez a félév?
Fantasztikus élmény volt. Minden azzal kezdődött, hogy Nürnbergből érkeztek hallgatók a Magyar Képzőművészeti Egyetemre az Erasmus program keretében. Akkoriban Maurer Dóra osztályába jártam, és valahogy minden külföldi diák hozzá került, mert kiválóan beszél idegen nyelveket – különösen németül. Ennek köszönhetően mi is könnyen összebarátkoztunk velük.
Később, amikor mi választhattunk úticélt az ösztöndíjprogramban, sokan az osztálytársaim közül inkább olyan helyekre utaztak, mint Valencia vagy más napfényes, “nyaralós” városok. Én viszont Nürnbergbe szerettem volna menni, hiszen ismertem is a hallgatókat és nagyon szimpatikus volt a közeg.
Ez az út óriási hatással volt rám. Talán karrier szempontjából kevésbé, inkább emberileg adott hozzám nagyon sokat, mert a mai napig sok jó barátom származik Nürnbergből. Egyébként érdekes, hogy a Krinzinger Galériához fűződő kapcsolatom is egy ott született barátságnak köszönhető, mivel egyik művészük egykori műteremtársam volt az Erasmus alatt.
Hogyan jött létre a kiállítás? Hogyan állt össze a bemutatott anyag? Milyen kihívásokkal kellett szembenézned?
A Los Angeles-i kiállítás egy egészen kanyargós, szövevényes történetként indult. Amikor először szóba került, hogy érdemes lenne egy kiállítást szerveznünk Los Angelesben – emlékeim szerint tavaly év elején lehetett – akkor azt hiszem abban maradtunk, hogy 2024 júliusában rendezzük meg. A dátum azonban többször is tolódott, mígnem végül egy novemberi időpontnál kötöttünk ki. Akkor viszont mindenki a fejéhez kapott: hiszen épp ekkor voltak az elnökválasztások az Egyesült Államokban, ami miatt végül úgy döntöttünk ismét elhalasztjuk a megnyitót.
Végül a Los Angeles-i erdőtüzek miatt, márciusban kezdődött el újra a szervezés. Akkor nem voltam biztos benne, hogy egy ilyen katasztrófa után jó ötlet-e a megtartani a kiállítást, de a galéria munkatársai nagyon elkötelezettek voltak. Azt mondták, hogy hatalmas összefogás és szeretet érezhető most a városban, és ragaszkodtak hozzá, hogy a képeimet épp most lenne a legjobb bemutatni. Így lett végül a márciusi időpont leütve. 
Emiatt történt az is, hogy a Vielmetter tárlata időben ennyire összecsúszott a hongkongi Double Q Gallery-ben rendezett kiállításommal: gyakorlatilag ugyanazon a héten nyíltak. Ez azért volt vicces, mert úgy tűnt, mintha a két eseményre egyszerre kellett volna felkészülnöm – holott a Los Angeles-i kiállítás anyagának több mint fele már összeállt az év elejére. Persze időközben jöttek hozzá és estek is ki a sorból festmények, alakult a koncepció, ahogy én is.
Soha nem tartott még ennyire hosszú ideig egy kiállításom előkészítése, de nagyon jó volt látni, hogy az idő milyen hatással volt a válogatásra. Gyakran, ha túl korai az időpont, akkor félek, hogy valami meggondolatlan kerül a falra. Ha túl hosszú a folyamat, akkor hajlamos vagyok túlagyalni mindent. Most először viszont sikerült megtapasztalnom azt, hogy a rengeteg idő ellenére is ugyanolyan jó érzés volt látni a kiválasztott képeket, mintha inkább erősödtek volna bennem, mintsem enyhültek volna.
Akkor tehát részt vettél mindkét megnyitón? Los Angelesben is voltál és utána utaztál Hongkongba?
Nem, csak Los Angelesben voltam. Ezt előre egyeztettük a galériákkal. A Vielmetter Galéria kifejezetten szerette volna, hogy személyesen is jelen legyek. Queenie-ékkel pedig megbeszéltük, hogy a látogatást később pótoljuk – ők is azt mondták, hogy most Los Angeles a fontosabb.
Csodálatos volt az út, különösen azért, mert ez volt az első alkalmam Amerikában, ráadásul a családommal együtt utazhattam. Ezek a személyes találkozások rendkívül fontosak, abszolút megerősítették a kapcsolatomat a galériával. Azt gondoltam, hogy rengeteg mindent lehet online intézni, például a dallasi galériás csapattal, akikkel már öt éve dolgozom együtt, velük is most találkoztam először élőben, itt, Los Angelesben. Nagyon szokatlan élmény volt számomra évekkel később személyesen is látni valakit, akinek már szinte minden rezdülését ismered. Mégis egészen más így. A személyes jelenlét egyszerűen pótolhatatlan.
Mi volt a kiállítás koncepciója? Mi az, amely mentén kiválasztottátok az alkotásokat?
Több tematika is felmerült bennem mint lehetséges koncepciója a kiállításnak, mégis, a terített asztal szimbolikája foglalkoztatott a leginkább. Erről beszélgettünk a legtöbbet a galéria kollégáival is, őket is nagyon megfogta ez az irány. Emiatt indultunk el ezen az úton – persze néha kerülőutakon, hol letérve, hol visszatalálva – de végig igyekezve a vendéglátás és vendégszeretet motívumait megtartani.
Erre utal a Siren Hospitality cím is?
Igen, a cím egy furcsa kettőssége az egésznek. A terített asztal, különös lények és az asztal alól kukucskáló apró figurák hármasa sok festményen visszaköszön. Ez a képi világ számomra azt jelenti, hogy egyszerre figyeljük az eseményeket alulról és felülről, ami egyfajta gyanakvó, bizonytalan hangulatot teremt.
Picit olyan kérdések merülnek fel bennünk az alkotások láttán, mint például szabad-e hozzányúlni ahhoz, ami nyilvánvalóan csábít minket, vagy inkább fontosabb az önmérséklet? A kiállítás szövegében a Vielmetter ezt a gondolatot az AI-jal és a modern kori csábításokkal kötötte össze, jelezve, hogy bár most még minden nagyon jónak tűnik, valójában még nem ismerjük ennek az egész mesterséges intelligenciának az árát. Nagyon körültekintően kell most lépkedni, és azt hiszem, ezt mindenki érzi talán.
A kiállításon lehetőséged volt többek között egy helyspecifikus installációt is készítened. Hogy nézett ki ez az installáció? Mi volt a funkciója?
Ehhez az installációhoz hasonlót már Hongkongban is készítettünk, ott is egy szobaszerű szituációt igyekeztünk megidézni. Los Angelesben ezt az elképzelést az asztal-motívummal kombináltam, ami még erősebben ráerősített a belső tér jellegére. Az installáció mögötti falon volt egy áttörés – egy ajtószerű nyílás –, amely egy másik térbe, egy természetes fénnyel elárasztott, hatalmas helyiségbe vezetett.
Ez a kontraszt különösen foglalkoztatta a fantáziámat. A falfestéssel imitált lámpa fényében megvilágított asztal olyan érzést keltett, mint amikor régen, iskolai dolgozatíráskor még sötét volt reggel, és csak a neoncsövek hideg fénye pislákolt fölöttünk. Ezzel éles ellentétben állt az ajtón túli világ: egy szinte éteri, ragyogó tér, amelyhez képest a beltér szándékosan zártabb, mesterségesebb hatást keltett. Ez az ellentét nagyon inspiráló volt számomra.
Összességében hogyan értékeled a kiállítást? Milyen volt a fogadtatása?
Nagyon örültem annak, hogy ezekben a hatalmas termekben láthattam együtt a munkáimat. Be kell vallanom, eleinte tartottam a tárlat sokféleségétől, de a tér annyira egyértelműen kijelölte, hogy mi hova kerüljön – különösen ezzel az osztott szituációval –, hogy végül teljes mértékben elégedett voltam az eredménnyel.
Remekül zajlott minden, és nagyon jó kapcsolat alakult ki köztem és a galéria között. Sokadszor látom hogy egy jól működő galéria szinte egyfajta családként funkcionál: az ott dolgozók tényleg szívvel-lélekkel dolgoznak a közös sikerért. Ilyenkor az ember valóban baráti viszonyban tud búcsúzni a projekt végén.
Fontosnak tartom, hogy emberileg is meglegyen az összhang a galériáimmal, mert csak így tudunk igazán jól együtt dolgozni.
Jelenleg hány galériád van? Hogyan tartod számon őket?
Korábban a galériák sokkal szigorúbban szabályozták, hogy egy-egy szerződött alkotó hol és kivel működhet együtt. Ma már ezek a kapcsolatok jóval rugalmasabbak. Például az antwerpeni és párizsi partnereim éppen most alakítanak a működési modelljükön: továbbra is képviselik a művészeiket, de egy sokkal lazább struktúrában.
Úgy látom, ez egyre általánosabb jelenség – különösen akkor, ha nem pályakezdőkről van szó, akiket azonnal az egyetemről emelnek ki, hanem olyan alkotókról, akik már tapasztalatokkal rendelkeznek. Az ilyen helyzetekben a galériák ritkábban ajánlanak évtizedes szerződéseket. Természetesen ők is szeretnék látni, kivel érdemes hosszabb távon együtt dolgozni – ehhez azonban mindkét félnek tapasztalatot kell szereznie a közös munkáról.
Akikkel én dolgozom az a PLUS-ONE Gallery Antwerpenben, a Double Q Hongkongban, a Deák Erika Galéria Budapesten, a Semiose Párizsban és a Galleri Urbane Dallasban.
Igyekszem szűkíteni a kört, de ezek a kapcsolatok jól megoszlanak, és még így is átláthatónak, kezelhetőnek érzem a rendszert. Emellett a bécsi Krinzinger Galériával is szorosabb kapcsolatban vagyok – náluk novemberben lesz egyéni kiállításom.
Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy amíg tart egy kiállításod, addig kevésbé tudsz dolgozni, mert az érdekel inkább, hogy a kiállított képek milyen utat járnak be. Most is ezt érezted?
Egyre kevésbé érzem már ezt. Igyekszem hosszabb időszakokat hagyni két kiállítás között – most persze pont nem sikerült –, de még ha közel is esnek egymáshoz az események, akkor is arra törekszem, hogy elkülönülten, külön szálakon fussanak. Fontosnak tartom, hogy minden tárlat után legyen egy kis lélegzetvételnyi szünet. Már csak azért is, hogy az ember magában összegezni tudja a benyomásokat, és átgondolja, merre tovább.
A könyvem, My Favorite Place Is The Garden in My Head, ami tavaly jelent meg, annak kapcsán sokan kérdezték, hogy ez vajon egy nagyobb mérföldkő-e a művészi pályámon. A válaszom az volt, hogy nem, egyáltalán nem – inkább valaminek a közepe. Az ember folyamatosan változik, vagy épp a változásra készül, így nem is hiszem, hogy hosszabb pihenőszakaszok lennének, maximum apróbb pillanatok, amikor jut egy kis idő a megállásra.
Mivel foglalkozol most? Mik lesznek a következő lépések?
Most a Deák Erika Galériában készülök egy kiállításra, amely június negyedikén nyílik. Lassan ez is kezd összeállni. Itt is kissé más irányba indultam el, mint korábban – kíváncsian várom, mi sül ki belőle, de bízom a pozitív fogadtatásban!
Március 22. és május 5. között rendezték meg a Los Angeles-i Vielmetter Galériában Csató József Siren Hospitality című kiállítását. Az alkotóval ennek apropóján beszélgettünk.
