Akkor találkozunk, amikor már nagyban készül a madridi kiállítására, az anyag nagy része a falon, a tárlat címadó darabja is, az Observe as I Fly Away, amelyen különféle halak és tengeri élőlények emelkednek ki a vízből, hogy magukkal rántsák a felettük repkedő flamingót. „Általában jellemző a képeimre, hogy mindig egy félelmet keltő, veszélyes helyzetet, fenyegető szituációt mutatnak fel, azonban a komponálás módja elveszi az élét ezeknek a jeleneteknek, kiölik a méregfogát”, mondja Orr Máté, majd megosztja, hogy már gyerekként is inkább ezeket az apró történeteket rajzolgatta a matekfüzet szélére. „A saját élményeimet, traumáimat igyekeztem megragadni”.
Mint mondja, jelenetei erősen pszichologizálóak, olyan, érzelmileg intenzív jeleneteket ábrázol, amelyek mindig is foglalkoztatták az embereket, de csak az elmúlt évtizedekben kezdtünk el ezekről reflektáltabban gondolkodni vagy beszélni. Így bár kiindulópontja személyes, a kompozíciók mindig valamilyen univerzális tartalmat mutatnak fel, az emberi viselkedés adott formájáról szólnak, amelyhez mindenkinek van valamiféle érzelmi viszonyulása.
Orr Máté képeinek fontos jellemzője a teatralitás, amit a neutrális horizont, a homogén háttér és a chiaroscuro használata tesz komplexszé. Ez a megoldás kinyitja a verbális kapukat, mivel a színpadiasság el is távolítja az adott, akár emberi agresszióról vagy brutalitásról szóló jelenetet, így arról könnyebb lesz tabumentesen beszélni is. A megvilágításról a lidércfény jut az eszembe, Máté pedig hozzáteszi, hogy alapvetően meghatározhatatlan, sötét terekbe helyezi a történeteit, amit az éles megvilágítás teszi kisértetiessé. „A barokk festészet ebben nagy hatással van rám, Rembrandt, Goya vagy Velazquez képein is ezeket az erős hatásokat érhetjük tetten, amelyekkel egyszerre kiemelik a figurákat a háttérből, ugyanakkor valamiféle izgalmas aurát vagy varázst vonnak köréjük”.
A festő képein ez a varázs, a mágikusság, titokzatosság, misztikusság formájában jelenik meg, a kompozíciói a szürreális felől is olvashatók, ugyanakkor a groteszk is remekül illik rájuk, hiszen Orr Máté képein a látszólag összeegyeztethetetlen dolgok vagy ellentétes minőségek kerülnek egymás mellé. Nincs kezdet és nincs vég, a szép és a csúnya jól elfér egymás mellett, miközben az esztétizáló, eufemizáló jelleg mellett ott van a bestialitás is, az idealizált mellett a kicsavart. A festő képei érzékenyen billegnek az apollói és dionüszöszi között, ugyanakkor nagyon érdekes az is, hogy ez a fajta festészeti hozzáállás gyakrabban inkább a női alkotóknál jelenik meg.
Beszélgetünk a műtárgy kapcsolatteremtő képességéről, és arról is, hogy Orr, bár egy időben próbálkozott absztrakt festészettel, tulajdonképpen azt a rövid időszakot leszámítva, mindig figurákban gondolkodott, mivel számára fontos a képeinek az erős narrativitása. A magyar hagyományban is újra előtérbe kerül ez az irány, ezt látjuk, az Iparterv öröksége, a geometrikus absztrakt mellett a szürreálisabb, ábrázoló és narratív festészet is utat tör magának. Talán épp azért, mert a történetmesélés egyre fontosabbá válik ebben az elbizonytalanodással teli korban, Orr pedig hozzáteszi, hogy az ember fikciós képessége, az, hogy képes elképzelni helyzeteket és kitalálni dolgokat, az evolúció szempontjából is fontos, hiszen a túlélési esélyeinket javítja.
A szépről kezdünk diskurálni, Máté elmondja, hogy a művészettörténetben az őskortól kezdve a XIX. századig mindenki csak a szépséggel, az idealizálttal, az istenivel foglalkozott, aztán a realizmussal ez megváltozott, onnantól kezdve valahogy fontosabbá vált a valóság furcsaságait is elővenni. „Én viszont a valóságból is azt szeretem kiemelni, ami furcsa, félelmetes, ami behívja az uncanny vagy az abject fogalmait. A nagymacskáktól való félelmeimet is ráfestem a képeimre.
Orr Máté képein egzotikus állatok jelennek meg, azonban gyakran az ember társaságában látjuk őket. A testábrázoláshoz saját magát használja, ami egyszerre egy sérülékeny gesztus, ugyanakkor mégis visszanyúl a klasszikus aktábrázolás hagyományához is. „A meztelen test nem erotizáló szándékkal jelenik meg, inkább a sebezhetőség felvállalásáról szól”.
A síkszerűség és térbeliség közötti billegés is jellemző Orr Máté festményeire, amiről a szecesszió dekorativitásra való törekvése jut eszembe, hiszen a síkba tolt figurák ornamensként is olvashatók. A kompozíció hibrid jellegét is erősítik, miközben ezek a síkszerű alakzatok mindig emlékeztetnek arra is, hogy valójában mégiscsak festmény az, amit nézünk, és nem a valóság. A szecesszió dekadenciája is jól illik ezekre a képekre, hiszen a saját mulandóságunk, világba vetettségünk is kihangsúlyozódik a kompozíciókon.
Orr Máté kipakolja a csontvázakat a szekrényből, azoknak a súlyosságát azonban kilazítja a vizualitással, az esztétizálással, így tulajdonképpen képes arra, hogy a borzalmainkra és szörnyűségeinkre képesek legyünk felülről tekinteni és kicsit kinevetni azokat.
Lidércfény, teatralitás, félelmet keltő helyzetek, egzotikum és mágia, ornamensek.
