Artkartell - A kisrealizmus visszatért

Részlet a Peres Projects standján kiállított művekből, Frieze London, 2023

Mi a kortárs képzőművészeti piactér legfrissebb trendhulláma? Mi következik az elmúlt évek hájpjai után, a lassan levonuló absztrakt áradat, a posztinternetes nördök és az NFT rövid tündöklése (és gyors bukása) után, miután már több éve csodáljuk a törzsi barbárokat, az afrikai ősökről álmodó, illetve társadalmi nyomorukat felhánytorgató fekete festőket, kart karba öltve az amatőr naivokkal és a gyermekded cukiskodókkal? A huszadik életévét ünneplő londoni megavásár, a globális art world egyik legfőbb trendszettere, a Frieze frappánsan megadta nagy kérdésre a választ!

„Sehol semmi kockázatvállalás” – sóhajtja egy sokat látott magyar műgyűjtő a Regent’s Parkban felállított sátor kellős közepén. És ez igaz, az általa hiányolt, zúzós Marina Abramović-művekért a Royal Academybe kell elzarándokolni. Ott viszont drámai szinten zajlik a performansz-reciklikálás, a szerb származású művésznő delejes tekintetű papnőként építi életművének halhatatlanságot ígérő piramisát.

Paulina Olowska viktoriánus hangulatot sugárzó festménye a Pace Galéria standján, Frieze London, 2023

A frieze-es galériák viszont nem sok rizikót vállaltak be. Hacsak nem fordítjuk meg a kérdést! Mert végsősoron kell ahhoz bátorság, hogy két New York-i galériás kirakjon egy olyan banális naplementét, ami a legspórolósabb minimál-realizmussal van előadva, mint egy lakberendezési áruházba gyártott futószalagtermék, ráadásul alkotója, a bohém öreg grafikus, Stephen Tashjian (alias Tabboo!) még egy kevéske csillogó gliterrel is megszórta. Egy másik kiállító kiakasztott egy plázagalériába illő partra húzott halászcsónak-festményt, hangulatos színekkel és könnyed ecsetkezeléssel, a fiatal amerikai-francia festőlánytól, a Chagall- és impresszionizmus-rajongó Coco Youngtól. Ezek a részvevők nem haveri alapon, véletlenül csúsztak be a kortárs vásárok elit mezőnyébe, hanem szemtelen frissességük miatt szánt szándékkal választotta be őket a zsűri, illetve a coolságot kereső galériásuk.

Felsejlik itt némi rizikó, bár azt gyanítjuk, hogy ezt a festészetet a képviselőik sem gondolják véresen komolyan! Pontosabban szólva, az ilyesféle banális olajképek nem a festeni nem tudásból fakadnak, hanem valami irónia lengi be őket, cinkos kikacsintás a néző felé, átitatva valami megfoghatatlan nosztalgiával és múltba vágyással. Bár közben azt a gondolatot is nehéz elhesegetni, hogy a mi realistákon edzett kelet-európai szemünk más kvalitás-igénnyel nézi a figurális vásznakat, mint az absztraktokon és koncepteken pallérozott mai angolszász tekintet.

Részlet a Carl Freedman Gallery standján kiállított művekből, Frieze London, 2023

Bárhogyan is, egyértelműen a realizmus lett a befutó a 2023-as trendversenyen! Nem mennyiségben uralja le a mezőnyt, hanem a meglepetés erejének abszurditásával. Beszédes adalék, hogy az a Vanessa Raw dominálja le a vásárt, aki Tracey Emin inkubátor-projektjének új üdvöskéjeként laza ecsettel dob fel egymást faló meztelen női aktokat, dzsungelzöld tájban, nagy méretekben. Sajtóhírek szerint többször kellett utánpótolni a falakon a képeket, akkora rájuk az igény.

Itt is, ott is realizmus. Banális „kisrealizmus”. Sokszor fölöslegesen semmilyen, tét nélküli, unalmas és lelketlen. A kellemetlen alaphangot a nagy karmester, Damien Hirst adja meg, aki a Gagosian megagaléria standján vakítja el a főbejáraton belépőket. Az YBA öregedő szupersztárja csalhatatlan szimattal gyártotta le a maga kisrealista festménysorozatát – nagy méretben. Csak kizsigerelt festőtanoncok mázolhatnak ilyen lelketlenül – impresszionista színekben fürdő – napsütötte virágos mezőket, se nem vagány, se nem precíz, se nem ihletett ecsetvonásokkal. Majd a mester odajárult a vidám kertek elé, és pár határozott suhintással meghinti őket festékpacákkal, felszentelve őket félmillió dolláros remekművekké. Voilà.

Damien Hirst pettyezett virágoskert képeinek egyike a Gagosian standján, Frieze London, 2023

A banális kisrealizmus diadala. Hirstön persze lehet szörnyüldözni, de a kisrealizmus mindenhonnan folyik, sokkal átéltebb és őszintébb formákban is, különféle regisztereken megszólaltatva. Vannak ízes ecsettel felkent lazább életképek, jellemzően különféle afro-amerikai női részvevőkkel, hol álmodozva, hogy tragédiákat sejtetve. De szerepelnek air brush-sal felülszórt, naivba hajló, tétován akadémikus és brutálisan giccses hangok is, mindegyik belül a nagy realista mezőnyön. (Ez utóbbinál az Eigen+Art német übergiccsőre, a felülfilterezett hiperérzéki cukicicákat festő Martin Eder vitte a prímet, aki új képeit – végletekig fokozva a hatást – vibráló-csillogó falfestésen tálalta.)

Martin Eder festménye a fali dekoráción az Galerie Eigen+Art standján, Frieze London, 2023

És ott vannak folytatásnak a kikent-kifent klasszikus realista táblaképek.

„Belefestem őket a művészettörténetbe” – mondta a biciklis futárokról a fiatal francia naturalista, Arnaud Adami, aki Carl Kostyál belvárosi galériájában állította ki fotó alapján készített, precíz realista ecsettel megdolgozott képeit. Fura ételszállítókat látni múzeumi stílusban, de nehéz elhinni Adaminak, hogy művei tényleg bevonulnak a művészettörténetbe. Inkább citáljuk ide David Zwirner pár sarokra álló londoni galériájának kiállítóját, a kínai Liu Yét, akinek apró vásznakra festett, melankolikus portréi már a régi németalföldiek csúcsait ostromolják. Valahol ez a realista regiszter legszéle jelenleg – a fotórealizmus hűvösen semleges felületétől egy lépésre mindenki kicsekkol. Egyelőre. (Na majd jövőre!)

Nehezen képzelhető el, hogy az absztrakt nagymesterek teljes tárházát – ami még mindig hömpölyög a Frieze sátorteteje alatt – felfalná a következő években a realizmus áradata, pedig a szobrászattal valami hasonló történt. Fel se tűnt, de szemünk előtt zajlott le egy csendes művészeti megsemmisítő akció: a kerámia megette a szobrászatot. A bronzok, vasak, fatörzsek és márványok szépen lassan nyugdíjba vonultak. Aki ma plasztikával próbálkozik, az kerámiát mintáz, vagy valami képlékeny anyagot, a lényeg, hogy csillogjon rajta a színes, kemény máz, kívánatosan borítva be a domborodó formákat. Kisplasztikától a közepes méretig a kerámia kisajátította magának a szobrászatot. Persze ettől még kortárs klasszikusok hozhatnak régi dolgokat, a Serpentine termeit például Georg Baselitz láncfűrésszel „faragott” facsontvázai töltik meg, de a fiatal szobrászat felett a kerámia átvette az uralmat.

Részlet az Arcadia Missa standján kiállított művekből, Frieze London, 2023

A nyerő párosítás adja magát: a falakon kisrealista vásznak, középen pedig csillogó kerámiaplasztikák. Ahogy Carl Freedman kipakolta Vanessa Raw leszbikus vásznai elé a burjánzó táskapolipokat, vagy ahogy az Arcadia Missa fekete realista portréihoz társította a színes asztali kerámiákat.

Részlet a Proyectos Ultravioleta standján kiállított művekből, Frieze London, 2023

De bármennyire is tapogatjuk a kisrealizmus pulzusát, nem mehetünk el érzéketlenül a magyar részvevők mellett sem, legyenek azok a klasszikus absztrakt nőművészeti szekcióban a Frieze Mastersen (a Kisterem Anna Markkal, a Vintage Galéria Vera Molnárral), vagy fiatal festőként a nagy vásáron egy-egy képpel (Bozó Szabolcs az Almine Rechnél, Keresztesi Botond pedig a Seventeennél). Örömre és bizakodásra okot adó jelenlét!

A kisrealizmus visszatért

Titkok az ágak között