Artkartell - Az eszképizmus biennáléja

egy szénfekete földanya
emelkedik ki, húsos negroid szájjal,
a történelem előtti múltba révedő
legyalult szemekkel, art decót idéző
letisztult vonalakkal,
ahogy óriás váll-szoknyájának
harangja alá gyűri
az egész ijedező
glóbuszt

Részlet az Álmok teje című főkiállításból Hannah Levy szobraival és Christina Quarles festményeivel, Velencei Biennále, 2022

Hesteg metaverzum? Okosotthon, biohekk vagy nanorobot? Semmi, de semmi ilyesmi nincs a globális kortárs képzőművészet nagy seregszemléjén, az 59. Velencei Biennálén. Azon a gigaeseményen, amit egy év covidos csúszással idén rendeztek meg a lagúnák városában. A posztinternet úgy ért véget, mintha nem is lett volna soha, a hi-tech szinte láthatatlanná vált. Bár az elmúlt év műkereskedelmi csodagyereke, a szerencsejátékos kockák által pár hónap alatt gigantikus lufivá pumpált NFT beköszönt itt-ott, de az is csak a spekuláns galériák által kibérelt külön palotákban, vagy a Serpentine által is támogatott művészeti tech-kezdeményezésben, a Tezosban, így az egyetlen igazi digitális feature, a minden sarkon beköszönő QR-kód volt – csak hogy ne kelljen papírokat osztogatni, ha már mindenki kezében ott a telefon. De hát az ósdi QR-kódban a tech-utópiák nyomai sem érzékelhetőek!

És hogy mi történik akkor a lagúnákba döfött gerendákra emelt városban, a kortárs képzőművészet Zeitgeist-vadász közössége előtt?

Részlet az Álmok teje című főkiállításból Simone Leight nyitó szobrával, Velencei Biennále, 2022

Az olasz kurátornő, Cecilia Alemani ugyanott folytatja, ahol három évvel ezelőtti Ralph Rugoff abbahagyta. Lehajolt a szűzi földig, fülét a szent humuszra tapasztotta, hogy a mélyről feldübörgő ősi dobok ritmusát meghallja. A porból pedig egy szénfekete földanya emelkedik ki, húsos negroid szájjal, a történelem előtti múltba révedő legyalult szemekkel, art decót idéző letisztult vonalakkal, ahogy óriás váll-szoknyájának harangja alá gyűri az egész ijedező glóbuszt, miként egykor tette a Szűzanya, a palástja alá gyűjtött félős keresztényekkel. Éppenséggel a biennálé egyik főnyertese, az amerikai pavilontól a főkiállításig sztárolt Simone Leight öntötte ki az afro-szobrot, ezt a nyugodt békét sugárzó óriás totemet. De Leight szobra nincs egyedül, a kiállítás összegyűjtötte a fekete ősanyákat, hogy a teremtő sárban-porban tapicskolva bűbájos varázslat alá vonják a nemzetközi art worldöt.

Ahogy a kurátor fogalmazott: az antropocén kora véget ért, a felvilágosult fehér férfi (úgyis mint „ember”) és az ő racionális világa megy a levesbe, abba a levesbe, amit a klímaválság rotyogtat. Segítségül hívva a neves, régimódi feminista Silvia Federicit, a cél a világ „újra-varázsosítása”, megtöltése ismét mágiával, bűbájjal és mítoszokkal, hogy a kapitalizmus embertelensége helyett visszaállítsuk kapcsolatunkat a „természettel, a többiekkel és a testünkkel”, visszaszerezve az élet „teljességét”.

Részlet az Álmok teje című főkiállításból Andra Ursuta ólomkristály szobraival és Rosemarie Trockel horgolt táblaképeivel, Velencei Biennále, 2022

Cecilia Alemani ennek megfelelően nem vet be férfi szupersztárokat (pedig mekkorát szólt Anselm Kiefer a Dózse Palotában!) és alig dob be feltörekvő menő fiatalokat a világ menő kereskedelmi galériáinak istállójából. A szupersztárok mind női nagyságok, a főépület oszlopaira szörfös delfineket tűző Cosima von Bonintól kezdve, a horgolt monokrómokat kiállító Rosemarie Trockelen át, a külön tárlaton is megünnepelt fekete szekrényeket sorjázó Louise Nevelsonig. De a markáns karakterű főkiállítás mindenekelőtt totál ismeretlen nőművészeket sorol egymás mellé: elfeledett asszonyokat, megveszekedett feministákat, pionír feketéket, nem alkuvó különcöket, bolondos mesekönyvszerzőket, amatőr vasárnapi festőket, holdkórosokat, álomfejtőket, boszorkányokat és bennszülötteket.

Idén először – a sok ígérgetés után mennyit kellett erre várni a feministáknak! – a férfiakét felülmúlja a női (és nonbináris) kiállítók száma az egész eseményen, pláne a főkiállításon. Viszont a minőség ijesztően hullámzik. Olyan tömény dózisban érkezik a naiv művészet, hogy a kortársakhoz szokott néző csak kapkodja a fejét, itt egy bénácska szürrealista mesekönyvrajzoló (a sokak által imádott, az Álmok teje főcímet ihlető Leonora Carrington), ott egy kedvesen pingáló afroamerikai apáca (Gertrude Morgan nővér), egy macskanőket festő intézetlakó (Ovartaci, aki a „Főbolond” jelentésű művésznevet választotta magának), vagy egy színes ceruzát bőszen forgató eszkimó (az inuit Shuvinai Ashoona). És ezzel nincs vége, hanem még vagy félszáz hasonló csodabogár menetel együtt a főkiállítás zsúfolt termeiben és rosszul bevilágított vitrinjeiben. (És azon túl is, hogy mást ne mondjunk, a remek lengyel pavilon az első roma kiállítójának tarka-barka faliszőnyegeivel.)

Részlet az Álmok teje című főkiállítás történeti részéből női szürrealista festményekkel, Velencei Biennále, 2022

A történeti referenciát a klasszikus avantgárd vonatkozó fejezete jelenti: a szürrealizmus. A több évtizednyi bauhausozás után a kortársak fejest ugranak a tudattalan őrület és a fékevesztett képzelet alvilágába. De az unalomig ismert férfi szupersztárok helyett itt is a teljesen ismeretlen, rendszerint aprócska életművet magukénak tudó nők kerültek a fókuszba. És ha már a harmincas-negyvenes években járunk, hozzájuk csaptak mindenféle rendű és rangú feketét a korból, a Harlemi Reneszánsz olyan remek festőjétől, mint Loïs Mailou Jones, az ide sehogy se illő, pajkos, banánszoknyás táncosnőig, Josephine Bakerig.

Óriási szőnyegek, tarka leplek, naiv burjánzás, soha véget nem érő elbeszélésecskék, imbolygó gyerekrajzok, majd még kerámiamonstrumok, üvegtárgyak, totemek, óriás maszkok és kultikus-hatású szobrok. És ehhez az okkult törzsi esztétikához rengeteg természetes anyag, egész termes kertinstalláció, csarnoknyi földlabirintus és még egy zöldre mázolt elefánt is.

És egyáltalán nem csak a – mellesleg elég hullámzó kvalitású – főkiállítás tematikájában, hanem pavilonszerte az egész városban zajlik ez a szürrealista karnevál. A politikai agenda mikroszkopikusra zsugorodott, a marxoid forradalmárok eltűntek, az üresen árválkodó, lezárt orosz pavilon puszta ténye mellett az ukrán oligarcha, Viktor Pincsuk által gyorsan összetrombitált egyveleg idézte csak meg a háborút. (Elég látványos és nagyot szóló gesztusokkal, a megnyitóra bejelentkező Zelenszkij elnöktől, a rácsra installált rakétatöredékeken át, a monumentális, mégis esetlenül szalutáló honvédő-portréfestményekig.)

Részlet az Álmok teje című főkiállításból, Velencei Biennále, 2022

A művészvilág már nem utazik világmegváltásban és társadalommérnökösködésben, a populizmus és háborús propaganda őrült ereje előtt meghunyászkodva visszaiszkolt saját világának bensőséges környezetébe, a Kortárs Törzs tábortüze köré, ahol nem az aktuálpolitika, hanem az ősanyák régimódi feminista esszencializmusa révén próbál meg ráolvasásokkal hatni az össztársadalomra. Vagy legalábbis ősinek kinéző totemeket kreál, megbugyborogtatva a szürreális formafantáziát. Miközben mormolja a fekte brit – fődíjas – Sonia Boyce művésznővel és az által megszólaltatott különféle szintén fekte brit művésznőkkel együtt, hogy „Feeling her way”.

Női módra érezni.

Részlet Sonia Boyce Feeling Her Way című médiainstallációjából, Egyesült Királyság Pavilonja, Velencei Biennálé, 2022

a szürrealizmussal cimboráló,
női pszichologizáló fősodorba
hibátlanul illeszkedett
Keresztes Zsófia

Részlet Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállításából, Magyar Pavilon, Velencei Biennálé, 2022

Ebbe a szürrealizmussal cimboráló, női pszichologizáló fősodorba hibátlanul illeszkedett Keresztes Zsófia monumentális szoborsorozata a magyar pavilonban. Évtizedek óta nem tapintott rá ennyire pontosan egy hazai kiállító sem a kortársak nemzetközi ütőerére, mint Keresztes, aki a rá jellemző meggyőző erővel lakta be belső szorongásai szappanszínű mozaik emlékműveivel a Maróti-épület kacskaringós tereit. Miközben a rózsaszín arculatból kivillanó szemgolyója magabiztosan kacsintott az Álmok teje hivatalos szem-szimbólumára.

Azt persze nem lehet állítani sokszáz kiállításról, hogy mindenhol csak szürrealizmus és fekete nők szerepeltek volna. De tény, hogy a naiv festészet élre tört. Míg tíz éve az volt feltűnő, hogy egy-egy sikátorvégi szemeteskuka egy az egybe beilleszthető lett volna az Arsenale absztrakt objektjei közé – ma már egyáltalán nem, most a legtarkák folk motívumokat felsorakoztató harmadikvilágbeli kiállító kapcsán hasított belénk újra és újra a jeges iszonnyal felérő felismerés: Ez akár a főkiállításban is helyet kaphatott volna.

Yunchul Kim kinetikus installációja a koreai pavilonban, Velencei Biennále, 2022

Hogy mi lesz az NFT-vel és mi lesz a Metaverzummal, azt nem az idei velencei seregszemléből tudjuk meg. A főkurátor úgy félt a technológiától, mint ördög (illetve boszorkány) a tömjénfüsttől, inkább mutogatott mid-Century retró futurológiát – vicces maszkokkal és „robotokkal –, mint bármit, aminek köze lett volna a közeljövőhöz. A koreai pavilon pulzáló alien robotkígyója egész magányosan csavarodott önmagában a Giardinin, népviseletbe parádézó számi asszonyok, felakasztott kentaurok, tarka cigányfalvédők és zsiráffogattal vontatott prosztatabajok között. Feeling her way.

Illetve inkább: menekülés a realitás előtt. Az 59. az eszképizmus biennáléja volt. Elbújni, kántálni és reménykedni.

Részlet az Álmok teje című főkiállításból Katharina Fritsch műanyag elefántszobrával, Velencei Biennále, 2022

Velencei Biennálé
2022. április 23–november 27.

Az eszképizmus biennáléja

Ekrem Yalcindag: Feels Like Home. Again