„Ha elhagyjuk ezeket a tereket, előbb-utóbb bekúsznak a növények.” Képeinek egyik alapélménye az ember által felépített rendszerek mulandósága. Meseszerű munkáiban ráció és intuíció egybefonódik: a képfelület kitöltésének szabályos ritmikája és az ábrázolt téma egzotikuma, szépsége egyaránt vonzza a tekintetet.
Kovács Gabriella műtermében a növényzet már-már nyugtalanítóan antropomorf alakot ölt: a riadozó képzelet szándékkal, cselekvőképességgel ruházza fel ezeket a burjánzó, zöld struktúrákat. Historizáló épület romjait látjuk emitt, egy szobor torzóját amott, közben valamilyen mitikus, szárnyas lény körvonalai kezdenek kibontakozni az éppen száradó vásznon. Mindent körbevesz a buja, zöld vegetáció. Ezeken a festményeken a növényzet nem háttér, hanem főszereplő. De mi vonzotta vajon a tanárként és művészetterapeutaként is aktív Kovács Gabriellát a dzsungeltematikához? „A dzsungel, ha freudi értelemben nézzük, mindig a tudatalatti szint, míg az ember által alkotott világot tekinthetjük felettes énnek. Nálam ilyen értelemben is van a dzsungelnek mondanivalója: soha nem lehet pontosan tudni, hogy mi zajlik a sűrűben” – hangzik a magyarázat. 
Az 1920-as években például az art deco is előszeretettel használt stilizált, trópusi növényi motívumokat: a távoli tájak, (volt) gyarmatok egzotikus világa izgatta az európai képzeletet. Ez a vonzás hat ránk ma is? Ahogy erre Kovács Gabriella sokszor utalt a beszélgetés során, ennél összetettebb jelenségről van szó. Nemcsak a nagy, dekoratív színfelületek és rejtett pszichológiai kódok, hanem a klasszikus számtani formulák és törvények is lehetnek a harmónia forrásai. A természetben számtalan példát láthatunk erre: az ananász pikkelyei a Fibonacci-számsor szerint rendeződnek, illetve a pagodakarfiol rózsáinak, sőt, a napraforgó magjainak elhelyezkedése is ugyanezt az arányt követi. Az aranymetszés elve gyakran érvényesül a növényeken például a levelek elhelyezkedését tekintve. Szimmetria vesz körül bennünket, bárhova nézünk. Kovács Gabriella munkája során szívesen hagyatkozik ezekre az ősi mintákra, ugyanakkor saját belső intuícióját is hagyja érvényesülni.
2026-os szólókiállítása címadójául egy olyan növényt választott, amely a prekolumbiánus művészetben a ciklikusság egyik fontos szimbóluma volt. Ez a növény nem más, mint az agavé, vagy ahogy az őslakosok ismerték: maguey. Az ősi dél-amerikai civilizációk minden részét felhasználták, hiszen leveleiből gyógyszer, rostjaiból ruha, nedvéből alkoholos ital készült. Még ma is kisebb kultusz övezi. „Amikor virágzik, életében egyszer, akkor egy nagy ünnepet kerítenek köré: a szomszédok, családok összeülnek, hogy ezt a virágzást megünnepeljék.” De vajon hogyan valósul meg a virágzás, milyen rendszer szerint épül fel a növekedés a festővásznon? „Kompresszoros airbrush-sal és vékony ecsettel dolgozom: megfestek egy réteget, aztán fújok egyet, aztán megint ráhúzok egy olajcsíkot, és így a következő réteg mindig élessé teszi az előzőt. Lesz benne egy ritmika, ez adja az egésznek a dinamikáját, lüktetését. Az is nagyon fontos, hogy veszem ilyenkor a levegőt: nagyon kell a légzésre figyelni közben. Kicsit olyan ez az egész, mint egy meditációs játék, ami így viszi az ember kezét szinte magától.” A hagyományos olajfesték kombinálása más technikákkal teret enged a kísérletezésnek. Kompozíciói kifejezetten tömöttek: „Nem szeretem, ha látszik a fehér vászon, ezért lekenem az egészet rózsaszínre, azután a kompresszorral elkezdek felfújni egy finom, lebegős hátteret – utána fokozatosan rámegyek ezekkel az apró kis vonalakkal, örvénylő formákkal. Valahogy rátaláltam ennek az egésznek a szépségére: rájöttem, hogy a kissé precizitásmániás énemet nagyon jól ki tudom benne élni” – meséli nevetve. A növények megfestéséhez sosem használ vázlatot: „Nagyon sokáig Tapolcán akvarelltanulmányokat festettem növényekről. Egy idő után rájöttem, hogy a festményen azt szeretném ábrázolni, ami a fejemben marad, ha elveszem a valóságos látványt. Igazából erre épült fel ez a stílus: a kép nálam nem botanikai illusztráció, hanem a saját vízióm egy adott növényről.” Állítja, hogy az embernek alapból vannak elképzelései a növényvilágról. „Ez egy kollektív tudat: van olyan növény, amit előbb álmodtam meg és festettem le, mint hogy a valóságban megismertem volna.”
Képein az ember által alkotott objektek vagy összetettebb architektúrák speciális viszonyban vannak a természettel, a növényi struktúrákkal. „Biztosan mindenki látott már olyan filmet vagy fantasyt, ahol egy idő után a növények visszaveszik az ember alkotta terek felett az uralmat: fák nőnek ki a gyárakból, a romokat elborítja a borostyán. Bármit is építünk, a természet azt visszahódítja, újra birtokba veszi.” Gyakran ad filmcímeket a festményeknek (A vihar kapujában), vagy inspirálódik egy-egy filmes plakátból, jelenetből (Birth of Gogotte). Olyan is előfordult már, hogy egy film számára legfontosabb jeleneteit összemontírozta a vásznon (Fehér éjszakák). „Nagyon érdekelnek a kapuk és átjárók, a különböző átmenetek: a vihar például pusztító tud lenni, sok kagylót és más tengeri élőlényt kisodor a partra, de közben az ember kincsekre lelhet ebben a hordalékban.”
Izgalmas a Deák 17 galéria népmeséket újragondoló kiállítására készült két kép története is: „Mindkét kép utazásra hívja a nézőt: a kapu, a bejárat mint motívum itt is megjelenik. Az Ösvény talán egy nyugodtabb kompozíció, míg a Labirintus kissé ijesztő: mitikus lényeket helyeztem bele, és nyilvánvaló, hogy nem minden esetben sikeres úgymond a kimenetele az embernek.” A labirintus emberi konstrukció: a minószi civilizáció is eszünkbe juthat róla, a bikafejű szörnyeteg, a minotaurusz legendájával együtt. Otto Rank osztrák pszichoanalitikus szerint a labirintus kanyarulatai az áldozati állatok beleivel állíthatók párhuzamba, vagyis a jóslással mint az isteni szférával való kapcsolatteremtéssel. „A Pálmaház című festményen szintén az ember által alkotott világot szerettem volna összekapcsolni a természettel: az inspirációul szolgáló képet Barcelonában fotóztam. Az a pálmaház egy nyitott tér volt, és nagyon tetszett, ahogy a növények belógtak az ablakokon. Nekem a dél-amerikai növények állnak igazán közel a szívemhez, mert ott nagyon vad és burjánzó a természet, teljesen mások a léptékek mondjuk a kontinentális éghajlathoz viszonyítva. Érdekelnek a túlélők történetei a dzsungelből, most is éppen egy ilyen könyvet olvasok: a természet rögtön ad egy választ a legkisebb sérülésre vagy gyengeségre is. Nem látjuk át, rengeteg olyan élőlény van benne, amit még fel sem fedeztek, a saját szabályai szerint működik az egész. Nagyon öntörvényű a dzsungel, és ezt a tulajdonságát valahogy szeretném átvinni a saját festményeimre is.”
Fölmerül a kérdés, hogy mikor pihen a művész, illetve hogyan tudja saját maga számára oldani a munka fárasztó monotonitását. „Erre nyújt megoldást az akvarell: ezeket a képeimet hajlamos vagyok inkább mint grafikákat tekinteni. Amikor az olajfestmény már sok, akkor pihenésképpen jöhet pár akvarell. Az airbrush-olaj technikánál nagyon irányítok, minden centire ki van számolva precízen. Az akvarellnél elvesztem ezt az irányítási képességet, és éppen ez olyan pihentető benne. Itt a pigmentek, a víz játéka érvényesül. A japán festészetben van ez a szép, tónusos színátmenet, ahogy elindítják a színt sötéttel a lap tetejéről, és aztán fokozatosan oldják egyre világosabbá, áttetszőbbé. Számomra ez mindig elementáris erőket idézett meg a papíron, a hullámok játékát például. Nagyon szeretek én is kísérletezni ezzel.”
Így jött rá arra, hogy a kék fapác képes az elemek játékát megidézni a papíron, majd így gondolkodott el azon, hogy az emberi alakot hogyan tudná bekapcsolni a természeti erők dinamikájába. Az eredmény kottaszerűen, ritmikusan hullámzó figurák láncolata, amelyekben az emberi alak mint ornamens van jelen. „Azt tudom, hogy mindegyik figura egy kis entitás, de hogy mondjuk magányosan legyen vagy társaságban, azt a karjaiból érzem: hogy a karok nyúlnak -e valaki után, vagy csak a vizet simítják. Kicsit ilyen teremtés-érzés ez.” A kétféle alkotási metódusnak lehetnek árnyoldalai is? „Néha elgondolkodom, hogy a kétféle technika, amit csinálok, nem üti -e egymást. Tudod, azt szokták mondani, az a jó, ha egy művész egyértelműen körülhatárolható a munkái alapján.”
Ez az ambivalencia egyébként is jellemzi a művészt, hiszen egyfelől rendkívül magabiztosan, saját eszköztárat teremtve alkot, másrészről azonban folyamatosan elemzi a befogadói közeget, érzékenyen tapogatja le a környezetét, a világot, amelyben ő is él, mozog és dolgozik. Ez az érzékenység sugárzik a képeiből, amelyek mintegy mediálnak, közvetítenek az emberi tekintet és egy lehetséges, jövőbeli plantropocén nézőpont között. „Úgy érzem, egyre kevésbé nyugtalanítanak az üresen hagyott részek. Még az is lehetséges, hogy a jövőben kicsit levegősebben festek majd.” A készülő képen az éppen formálódó levelek mintha helyeslően bólogatnának.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek, reprodukciók és enteriőrök a művekről. Budapest, 2026.
© a művész jóvoltából. Az utolsó két fotót Csákvári Zsigmond készítette.Lehetséges, hogy egy festői felszabadulás küszöbén állunk? Ha majd fellebben a fátyol, figuratív motívumoktól megfosztott tiszta tereket látunk. Lilákat, meleg, földes barnákat, fémes tónusokat. „Továbbra is a misztikus, belső tájat keresem: perspektívát, illetve minimál tereket kezdek el ábrázolni benne, sok elhagyással. Így az ember által alkotott architektúra válik hangsúlyossá.” A hideg évszak beköszöntével egyre többet nézzük a világot az ablak üvegén át: „Olyan tükröződést képzelek el, mint mikor bent vagy a lakásban, kinézel az ablakon és minden kap plusz egy réteget, ahogy rávetül a tájra a fény.” Legújabb képének címe: Érkezés. Talán nem túl merész azt a következtetést levonni, hogy nemcsak Kovács Gabriella számára nyílt új kapu a festészetben, hanem maguk az elkészült munkák is portálok lesznek, melyeken át a befogadó időben és térben utazhat.
