Könyökétől a bokájáig kitetovált, rövidhajú lány, tarkóján nagybetűs felirat: KÍVÜLÁLLÓ. Hosszasan áll a múzeumba kívánkozó, klasszikus kortárs mestermunkák előtt, csodálja őket. Diáktársa követi. Nem tűnik se szomorúnak, se egyedülállónak, mégis szívbemarkoló az önbesorolás pőre nyakszirtjén. Itt akkor mindenki kívülálló, mindenki sebzett, mindenki hópihécske? A felszínen nagyvilági glamúr. Kint a Millenáris Park japános medencéjében aranyhalak kergetik egymást, hétágra süt a nap, bent kedélyesen hömpölyög a tömeg, hétköznapi iskolások, extremista művészeti hallgatók, gyűjtéssel kacérkodó urak (jólszabott zakókban), művészetért lelkesedő szépasszonyok (kedélyes barátnőkkel), villannak a dizájnertáskák, a selyemsálak és a pettyes zoknik. Bár már nem Bécsben vagyunk, hanem Budapesten, itt is a nagy éves kortárs vásár tartja lázban a színteret. Összegyűltek a kollégák, sereglenek a művészek, gyűjtők lapogatják egymás vállát, galériások kacsintanak össze mosolyogva.
– Eladás?
– Majdhogynem.
###
A kortárs műtárgypiac lényege a belső információ, a bennfentesség. Ezt nem mi mondjuk, hanem a pénzügyi szakember, aki kissé furcsállva nézi, hogy ez legális, hogy itt minden a titkos megállapodásról, a jó tippről, az időben megsúgott friss trendről, a szándékosan kikotyogott vételárról szól. A jó befektetés kulcsa az insider lét. A bennfentesség. Ezért hajol össze pezsgő felett a két gyűjtő, ezért petyegteti az információmorzsákat szenvedélyesen a galériás, ezért kürtöli tele az Instagrammot az új meghívással a fiatal művész.
###
Száll az éjszakában az ezüstfilter, de másképp csillog; mintha a hamisság hímpora lenne. A nagyérdemű dühödt innivággyal tölti meg a Nemdebár előtti térköves járdát. Évek óta tartja itt nemhivatalos afterpartiját a vásár apraja-nagyja, leszámítva a rosszul informált külföldieket, akik a kihalt official klubban keresgélik egymást. Idén már a Nemdebár a hivatalos helyszín. Az undergroundot lenyelte a fősodor. Olasz feleség nyomakszik előre az izraeli galériások mellett, amerikai tanácsadó keresi a sor végét brit művész haverjával. Körülöttük nyüzsög a nagy budapesti art world krémje, sztárjelölt festőfiúk és borongós tekintetű kurátorlányok, fiatal kereskedők és minden kibíró középgenerációs művészek. Valami úszik a levegőben, valami kínos és feszengő, számolatlanul folyik a sör és a fröccs, a szétcsúszó tekintetek között intrikák és viszonyok feszült erővonalai szikráznak fel. Az egyik hátat fordít, a másik odébb sasszézik, a következő rosszallóan húzogatja szemöldökét, a túlsó inkább átnéz rajta. Valahogy mindenki kívülálló ebben a feneketlen bennfentességben, mindenkin sebek, sebecskék, láthatatlan karcolások. Kitárulkozó kívülállók színes tömege, nevetve, cigizve, boldogan, boldogtalanul.
###
Majd oszlani kezdenek az aggodalom szürke fellegei. Innen is, onnan is eladásokról szólnak a hírek. A Titanic hajózik tovább, az államtitkár zavartan mosolyog, gratulál. A felszikrázó elektromosságot elnyeli a fásult rutin boldog monotonitása. Business as usual – gondolja a kolléga, és nem lehet mást mondani, mint hogy a maga nehézkes egyszerűségében, de működik a kortárs piac. Lehetnek egetverő iszonyatos ízléstelenségek a külföldi standokon, a gyűjtők és vásárlók nyitják a pénztárcát.
– How much? – kérdezi a tüzes szemű szerb üzletasszony, és vágyódva vizsgálja a '70-es évekbeli geometrikus absztraktot. Ő már bennfentes, nem kívülálló, megvan hozzá a szeme, a vagyona és az ízlése, hogy ne tiritarka giccset, hanem delikát kortárs mestereket vegyen. – Mindenképp kell nekem – mondja és elsiet.
Soha többé nem látjuk.
Sebaj, mindjárt indul a gép, vár a fények városa: AAAAHHH!!! Paris Internationale!
