Az izraeli társadalom
összetett karaktere
megfoghatatlan rébusz
A héten felpörög a pesti kortárs színtér motorja, mert ismét megnyitja kapuit a magyar képzőművészeti vásár, az Art Market Budapest. A jó pár éves bevett gyakorlatnak köszönhetően a színhely ismét a Millenáris Park két nagy csarnoka, külön a képzőművészeti és külön a fotós szekciónak szentelve.
Amint azt az art fair műfaj megköveteli, minden évben kell egy izgalmas földrajzi fókuszpont. A megszokott kelet-európai vendégsereg helyett idén a vásár szervezői igazán nagyot húztak, és meghívták a Közel-Kelet legeurópaibb karakterű országát, Izraelt. Az ART.ISRAEL – ART.IS.REAL szóviccen évődő al-fesztivál komoly nemzetközi versenyzőket csábított ide a zsidó államból. Van egy komoly zenei tűzijáték, a CAFe közreműködésével, gasztró nyalánkságok, no és persze képzőművészet.
A magyar gyökerekkel is rendelkező izraeli dizájner legenda, Dan Reisinger például a Színek szabad játéka címmel rendezett kiállítást az óbudai Esernyős Galériában, a bizarr törzsi figurákból összeállított installációiról ismert Ruthi Helbitz Cohen a Jászai téri ZSILIP-ben idézi meg különös álomvilágát, Serge Tiroche nemzetközi sztárművészekkel megtűzdelt magángyűjteménye pedig az A38-on látható, de előad több jeruzsálemi és tel-avivi múzeumigazgató is a panelbeszélgetéseken.
Hogy az izraeli kortárs színtér miért számít pezsgő területnek? Erre Nicola Trezzi válaszolt nekünk, a tel-avivi Kortárs Képzőművészet Központ új igazgatója, aki jó pár éve már a zsidó államban él: „Egyesek szerint nem is olyan forró a szcéna ma Izraelben, de én meg vagyok arról győződve, hogy – minden hibája és korlátja ellenére – az itteni színtér az egyik legenergetikusabb hely, amit valaha is láttam. Egész pontosan ez egy rakás jó művészt jelent, néhány jó galériát, remek művészeti iskolákat, a helyiekre odafigyelő múzeumokat, néhány aktív gyűjtőt és olyan fantasztikus társaságokat, mint a művészeti ösztöndíjakat adó Artis vagy az Outset. Ennek a virágzó ökoszisztémának köszönhetően sok vendég érkezik a világ minden tájáról.
Bár a sztárság igazán nem érdekel, azért muszáj itt felsorolnom azokat az izraeli művészeket, akik folyton ott szerepelnek a nemzetközi porondon: Michal Helfman (Sao Paulo Biennále), Roee Rosen (Documenta), Yehudid Sasportas (Villa Schöningen), Dor Guez (Isztambuli Biennále), Public Movement (Guggenheim Museum), Moshe Ninio (Centre Pompidou), Ilit Azoulay (MoMA), Michal Rovner (Pace). És akkor még nem említettem Avner Ben-Galt, Gilad Ratmant, Sigalit Landaut, Guy Ben-Nert és Miri Segalt. Meg persze ott vannak a régóta külföldön élő izraeli művészek, például Yael Bartana, Mika Rottenberg, Omer Fast, Keren Cytter, Daniel Silver és Elad Lassry… Velük is lehet találkozni bárhol a világban. Az öreg mesterek mellett pedig oda kell figyelni a fiatalokra: a The New Horizon, Moshe Kupferman, Joshua Neustein, Nahum Tevet és Ido Bar-El érdemel említést, de olyan egyéni hangon megszólaló figurákat is találunk, mint Absalon és Gideon Gechtman. A központ Tel-Aviv, bár Jeruzsálemben ott van a Bezalel Művészeti Akadémia, az ország legjobb – és a világ egyik legjobb – művészeti iskolája, meg az Izraeli Múzeum, a maga enciklopédikus gyűjteményével, az egyiptomi múmiáktól Nam June Paikig, az egzotikus zsinagógáival és az olyan nagy sztárneveket felsorakoztató szoborparkjával, mint James Turrel, Sol Lewitt, Mark Dion vagy Magdalena Abakanowicz.”
Az izraeli színtér színtér nagyon furcsa módon multikulturális. A legtöbb művész természetesen zsidó gyökerekkel rendelkezik, de vannak kivételek is, például Sharif Waked, Raeda Saadeh vagy a fiatal tehetség, Karam Natour. A gyökerek itt persze egész mást jelentenek, a legtöbb múzeumi kurátor vagy galériaigazgató a nyugat-európai askenázik közül való, miközben a közel-keleti vagy az észak-afrikai szefárd zsidóság szerepe jelentéktelenebb. De a képlet sosem fekete-fehér, hiszen például az Új Barbizon csoport festőnői a volt Szovjetunió különböző sarkaiból származnak, szélsőségesen elnyomott askenázi csoportokból. „Az izraeli társadalom összetett karaktere megfoghatatlan rébusz – teszi hozzá Trezzi –, hiába keressük, végső válasz nincs, akárcsak a művészetben.”
