a keletiek számára
a képzőművészet azonos
a figuratív olajfestészettel
Janus-arcú siker volt a része a Lipcsei Iskola olyan látványos festőinek, mint Werner Tübke, Neo Rauch vagy épp Tilo Baumgärtel. Egyrészről ez az iskola jelenti a posztmodernizmus radikális eklekticizmusának kései virágkorát, ami különféle motívumokat vegyít egymással, a klasszikus művészettörténet ikonográfiáját a szocreál figuráival, a kommersz képregényeket a popkultúra elemeivel, az amerikai pop art jegyeit a nagy német expresszionizmus ecsetvonásaival. Másrészről az egész hype egy kereskedelmi jelenség, amit a keleti galériák kezdeményeztek (csak a legnagyobbat megnevezve: Eigen+Art), és ami kielégítette a figurális olajfestészet iránti igényt. Egy olyan igényét, amit a '80-as évek szlogenje ír le a legjobban: „Hunger nach Bildern”. Képéhség.
A műkereskedelem aranyszabálya, hogy az olajfestészet a legeladhatóbb, leggyűjthetőbb és legértékesebb művészeti produktum a világon. Ötszáz éves hagyomány áll emögött az alapelv mögött. Még akkor is, ha az angolszász dominanciájú globalizált műkereskedelem az elmúlt 15 évben megtagadta, hatalmas, valódi piacot teremtve a konceptuális művészet számára is. Ez a régi alaptétel viszont nagyon ismerősen cseng a keleti emberek fülének. Bár soha semmiféle szociológiai felmérést nem olvastam a tárgyban, egész bizonyos vagyok benne, hogy a keletiek számára a képzőművészet azonos a figuratív olajfestészettel. Ha végeznénk egy közvélemény kutatást, hogy ki miként definiálja – úgy általában – a képzőművészetet, akkor a válasz egy színes, fél-klasszikus, figuratív vagy realista, közepes méretű olajfestményben öltene testet. És amikor a Keletet említem, akkor egy olyan nagy földrajzi egységre gondolok, ami Lipcsétől Pekingig, Szentpétervártól Szófiáig tart, vagyis átöleli a korábbi szovjet hemiszféra országait. Minden kortárs erőfeszítés ellenére ez a szociológiai igazság, a konzervatív kommunista kultúrpolitikának köszönhetően.
A Lipcsei Iskola (és itt most az új Lipcsei Iskolára gondolok: Tilo Baumgärtel, Tim Eitel, Martin Kobe, David Schnell stb.) a csúcson addig volt, amíg a 2008-as pénzügyi válság neki nem ment a műtárgypiacnak. Mikor a budapesti Műcsarnok megrendezte a Lipcse-jelenség című sikerkiállítást 2008-ban, az iskola épp elkezdett veszíteni friss, formabontó, inspiráló és izgalmas energiáiból. Akkoriban engem ugyanúgy lenyűgöztek a lipcsei festmények, mint a legtöbb magyar kollégát, hiszen csodálatos érzés volt látni a keleti figuratív olajfestészet-igény és a nyugati kortárs fókusz találkozását. Nos, a mézeshetek időszaka nem tartott soká: 2000-tól 2008-ig.
Ha eltekintünk a már említett, kelet-európai kereskedelmi igénytől, akkor a Lipcsei Iskola festészetét elsősorban a Zeitgeist, vagyis a retró korszelleme alakította. A 2000-es évek legnépszerűbb vizuális tendenciája minden bizonnyal a Retró Hullám volt, ami általános vizuális forrásként szolgált a – ma már – kreatív iparnak nevezett terület számára (divat, dizájn, építészet és képzőművészet). Egy spontán, se nem tudatos, se nem intellektuális, de mindent elborító esztétikai jelenség volt, hasonlóan a szecesszióhoz, az art decóhoz, és igen, a posztmodernhez. A dizájn gazdag forrásából táplálkozó Retró Hullám természetesen letarolta a képzőművészetet is.
Ha magunk elé idézzük a jellegzetes Lipcsei Iskolás festményeket, egyből feltűnnek a késő modernizmus építészetéből eredeztethető elemek. (Helyesebb lenne szocialista modernizmusnak, szocmodernek nevezni.) Betonépületek, menő modern lámpák, absztrakt tapétaminták, régi tévékészülékek stb. – ezek mind felbukkantak a Lipcsei Iskola neves festőinek képein, akárcsak a korabeli fiatal magyar művészek alkotásain. A konceptuális művészet jóval szofisztikáltabb módon nyúlt hozzá a Retró Hullámhoz a keleti régióban. David Maljkovic videói például a jugoszláv szocmodernizmus futurista-jellegű és látványos vizuális elemeire építenek. Örökké lehetne sorolni a kicsi, fekete-fehér konceptuális műveket az elmúlt tíz évből, amelyek különféle '70-es évekbeli archívumokból merítettek – de a mi témánk most a soha véget nem érő festészet!
A non-figuratív festészet Keleten
mindig a művészettörténet
eldugott oldalához tartozott
Úgyhogy térjünk vissza a festészethez! Mi volt a fiatal keleti kortárs festők válasza arra a rohamra (a Retró Hullám után), amiben a konceptuális művészet összegabalyodott a késő-, illetve szocmodernnell? Hát az absztrakció sosem látott diadalmenete. A non-figuratív festészet Keleten mindig a művészettörténet eldugott oldalához tartozott; túlélésért küzdött a hivatalos, reprezentatív, politikailag és kereskedelmileg elismert figuratív festők alfahím-csapatával szemben, az undergroundban, a neoavantgárd és a nyugati támogatók köreiben lelve menedéket. De nemrég, jó pár nyomorúságos évtized után a kelet-európai fiatal absztrakt festők napja felragyogott. Ez a nemzedék már folyékonyan beszéli a New Yorkban született non-figuratív festészet (AbEx, monokróm, radikális absztrakció, geometrikus hagyomány stb.) nyelvét, és megtalálta a maga ösvényét a nemzetközi art world és művészetipar központjaihoz. Számtalan művészt sorolhatunk ide, a lengyel Michal Budnytól kezdve (Lengyelország élen jár az absztrakt invázióban) a magyar Szinyova Gergőig. Ezek az életművek – azt remélem – nem Kelet-Európához kötődnek, hanem az Egyesült Államok által dominált globális art worldhöz. Helyben, de nemzetközi sztenderdek szerint készített produktumok, hazai ízek nélkül. Ez az új nemzedék bizonyította be, hogy Kelet-Európa egyenrangú partnerként tud csatlakozni a nyugati művészeti színtérhez.
De mi történt akkor a helyi ízekkel? A Kolozsvári Iskola története adja meg a választ. Tíz évvel ezelőtt Kolozsvár egy unalmas, szürke, közepes erdélyi város volt, messze mindenféle kulturális központtól. A művészeti főiskolán – tipikus keleti akadémiaként – klasszikus technikákat és készségeket oktattak. Akárcsak a lipcsei akadémián. És persze a Kolozsvári Iskola terminus is a közismert Lipcsei Iskola elnevezést másolja. Minkét név egyszerre utal a régimódi akadémikus hagyományokra és egy fiatal festőkből álló csoportosulásra. A román márkanevet a Flash Art International magazin olasz főszerkesztője, Giancarlo Politi találta ki, aki kiállított néhány kolozsvári festőt (Victor Man, Adrian Ghenie és Serban Savu) a Prágai Biennálékon. 2007-ben Politi PR-érzéktől vezérelve látta el őket a „Kolozsvári Iskola” címkével, hogy ráirányítsa a figyelmet az erdélyi városra, mint a kortárs festészet új aranybányájára. Az is lett belőle. És ebben kulcsszerepet játszott egy fiatal és dinamikus galériás, Mihai Pop, aki saját festőtársai (például Victor Man és Adrian Ghenie) számára megalapította a Plan B galériát.
a kelet-európai festészet
következő fejezete
valamilyen módon
a régió posztmodern örökségéhez
fog kapcsolódni
Mesébe illő történet, de azért jegyezzük meg, hogy a híres kolozsvári festők sikere erősen a kereskedelmi szférára korlátozódik. Amennyire követni lehet az eseményeket, a kolozsvári sztoriról szóló legnagyobb kiállításokat Magyarországon rendezték meg: Európai utasok – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után címmel a Műcsarnokban 2012-ben, illetve Alkony címmel a debreceni MODEM-ben 2012–2013-ban.
Az utóbbit a lelkes brit művészeti tanácsadó, Jean Neal kurálta, aki korábban épp a Prágai Biennálén fedezte fel magának a román festőket, olyan kelet-európai kollégáikkal együtt, mint a cseh Daniel Pitin vagy a lengyel Wilhelm Sasnal. Jean Neal feltűnése két fontos tényezőt hangsúlyoz. A: a melankolikus, festői, félig klasszikus, történetmesélő kolozsvári festők egy nagy, közös, kelet-európai elitklubba tartoznak. B: sikerük tisztán kereskedelmi siker, dealereket (mint Jean Neal) és gyűjtőket ragadtak magukkal, nem befolyásos kurátorokat a nagy intézmények elméletre koncentráló térfeléről. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Kolozsvári Iskola tagjai és kollégáik egy egzotikus szólamot visznek a nemzetközi közönség színe előtt, nem tudják átformálni a saját helyi színtereiket, inkább gyártják helyben készített portékájukat a globális művészetipar egyik réspiaca számára.
És ezen a ponton kell ismét visszafordulnunk a posztmodernhez. Az elmúlt egy-két évben számos, trendteremtő intézményben rendezett, menő nemzetközi kiállításon találkoztam olyan műtárgyakkal, amelyek a posztmodern dizájnt idézték meg. Egész egyszerű levonni a következtetést: ez lenne a legtermékenyebb vizuális forrás a keleti kortárs művészet számára a következő években. Azt hiszem, hogy a kelet-európai festészet következő fejezete valamilyen módon a régió posztmodern örökségéhez fog kapcsolódni, hiszen ez nemcsak egy rendelkezésre álló termékeny talaj, de nemzetközi tematika is – ráadásul a rendszerváltás szépséges, optimizmussal teli idejét idézi meg, menekülve a jelen politikai cirkuszából. Ha ez megvalósul, hívhatjuk majd Pomo Retrónak.
VÉGE
* a cikk a Neverending painting című szimpóziumon (MSU, Zágráb) elhangzott előadás szerkesztett változata. Az első része itt olvasható.
** a nyitókép Imre Bak posztmondern korszakának egyik gyöngyszeméből való (Palladio '86, 1986, akril, vászon, 200×150cm)
