A királynő meztelen

QUEEN WITH MANY FACES II Csatlós Asztrid, Ács Kinga Noémi, Kuzma Eszter Júlia

Az Eötvös10 Művelődési Ház pincéjében különös beavatási szertartás részesévé válik a három fiatal művész közös kiállítására érkező gyanútlan látogató: a kulcsok birtokában önkéntelen komolysággal lépked a lépcsőkön lefelé, mintha az alászállás nemcsak térben történne, hanem egyúttal a lelkében is. 


Forgassatok ki most nememből, s töltsetek tetőtől talpig, csordúltig ádáz indulattal engem!” – fohászkodik a szellemekhez Shakespeare Lady Macbeth-je az V. színben. A jelenet egyfajta rituálé, amellyel a trónra vágyakozó Lady Macbeth „nőietleníti” magát annak érdekében, hogy képes legyen véghezvinni ádáz tervét. Miért is volt erre szükség? Shakespeare korában, vagyis a 16. században az ambíció és a hatalomvágy alapvetően nem tartozott a női minőségek közé, vagyis előbb szükségszerűen levetkőzte a saját nőiségét az, aki ilyen ingoványos területre tévedt. Szinte önkéntelenül bukkan fel újra és újra ez a motívum a 21. századi popkultúrában, például a Revenge című sorozat harmadik évadának elején is, amikor a Monte Cristo-szerű női főhőst egy pisztolylövéssel meddővé teszik, azaz mintegy rituálisan megfosztják feminin jellegétől, tudattalanul is hangsúlyozva a határátlépést, amit a főhős elkövet azzal, hogy bizonyos (nem nőiesnek vélt) indulatokat, törekvéseket beenged az életébe. Ennek tudatában érdekes megfigyelni, hogyan hódít teret napjainkban a kortárs képzőművészek alkotásain egy több arcú, dinamikus, folyton változó nőiségtudat. 

Kuzma Eszter Júlia tufting technikával létrehozott vagány munkái egyrészt felülemelkednek a látható világ dimenzióin, másrészt plasztikusan megjelenítik számunkra a földi indulatok (és krízishelyzetek) személyiségformáló erejét. A tőle származó installációkon rendszerint megjelennek a lángnyelvek, amelyek nemcsak a haragot, az indulatok tombolását, hanem a megtisztulást, a tűzben formálódó új, erősebb énünket is jelképezhetik. Kuzma Eszter munkáinál az anyagválasztás gyakran ellentétes a kifejezni vágyott minőséggel, hiszen ezek a textúrák pont a meghittség, az otthonosság érzetét keltenék más körülmények között. Ehhez képest hiába a puha fonal és az ornamensszerű kacskaringók, az installációk mégis úgy csapnak le ránk a falról, akár egy csapatnyi éhes ragadozó. Harsány, erős színeket használ, amelyek szó szerint az ember arcába ugranak.
A
Blessing of Despair című alkotás a nevében is ellentétet hordoz: ahogy a most kiállított munkák többsége, ez is egy centrális kompozíció. A befogadó által érzékelt kép drámai ereje a középpontból indul ki, és olyan hatást kelt, akár egy erőtér vagy mágnes, ami magából kibocsátja vagy épp ellenkezőleg, magába szippantja az egész installációt. A Flames of Frenzy címválasztása mitológiai alakokat idéz: Phaedra vagy Médeia archetipikus története juthat róla eszünkbe. Racine híres drámájában Phaedra (szerelmi) tébolya több helyütt mardosó lángok képében jelenik meg a szövegben, Euripidésznél pedig Médeia, a napisten unokája tüzes sárkányfogaton repül. Ez a két mitológiai nőalak önmagában is izgalmas párhuzam, hiszen mindketten uralkodónők, és a maguk módján mindketten tragikus kísérletet tesznek a hagyományos, vagyis a társadalom által elvárt női szerepek lebontására. Az antik görög drámák nyelvezetéhez nem feltétlenül könnyű mai szemmel kapcsolódni, ellenben Kuzma Eszter Júlia alkotásai archaikus kötődésük mellett is meglepően modern hangot ütnek meg: térbeliségüknél fogva szó szerint körbevesznek, megérintenek, és ha ezúttal nem is hívnak fel olyan jellegű konkrét interakcióra, mint például legutóbb a HAB-beli Bestial Sanctum, mégis szinte a saját bőrünkön érezzük őket. Mintha egy-egy tüzes szem (Frenzied Eye 2) nézne ránk a falakról. 

A többarcúság jegyében a kiállított munkák nagy része is háromdimenziós, körbejárható a térben, különböző szempontok szerint értelmezhető. Ács Kinga Noémi alkotásai például játékosak és szemet gyönyörködtetőek, ugyanakkor kiszolgáltatott helyzetben ábrázolják a nőket. Ez jelenthet alávetettséget egy maszkulin szexuális fantáziának, mint a Man Fantasy: Power Serve sorozat esetében, de jelenthet egy sokkal rejtőzködőbb, ha úgy tetszik alattomosabb elnyomást is, olyasfélét, mint amire a Domino Effect széria reflektál. Ez utóbbi installáció műgyanta és plexiüveg felhasználásával készült dominószerű objekteket takar, amelyek sorban, felakasztva lógnak a levegőben. A dominók pöttyei egy-egy kis üvegbúra alá zárt rajzot rejtenek: teljesen hétköznapi, látszólag ártalmatlan jelenetek, azonban ismétlődésük létrehoz egy mindannyiunk életét befolyásoló struktúrát. A dominó nemcsak a végzetszerű ok-okozati láncolat, hanem az önfeledt játék, a kísérletezés jelképe is egyben.

Aki épített már valaha gyerekkorában tornyot a kis téglalapokból, emlékezhet rá, hogy az egyensúlyi állapothoz nem csupán egy út vezet. Mi az, amit még ki tudok venni, vagy hozzá tudok rakni anélkül, hogy az építmény romba dőlne? Tegyük hozzá, a romba dőlés ez esetben magában hordozza az új konstrukció lehetőségét. Ács Kinga Noémi installációja a férfi-női szerepek konstruktív újragondolására hív, érthető közelségbe hozva a befogadóhoz a témát. Nem kell visszamennünk az antikvitásig: elég benéznünk egy-egy kis pötty alá, hogy szembesüljünk magunkkal. A nap szimbólum, ami mind a dominókon, mind pedig a pingpongütők hátoldalán megjelenik, összeköti ezeket az alkotásokat Kuzma Eszter Júlia lángnyelves kompozícióival, és valamiképpen reszakralizálja számunkra az ábrázolt hétköznapi jeleneteket. A gyémántfestéses mozaik technikával készült
Power Serve sorozat (jelentése a pingpongban olyan szerva, amellyel valaki agresszíven átveszi az ellenfél játéka felett az irányítást) szintén magában rejt egy korokon átívelő célzást, hiszen vizuálisan megidézi számunkra az antik görög vázák, mozaikok pajzán, erotikus jeleneteit. Ugyanilyen szempontból izgalmas kísérlet a Kerékbetört Hárpia I., ami tulajdonképpen egy ősi-modern sorskerék ábrázolás. Egybefonódnak rajta a különböző minőségek és textúrák: a virágok és az aranyozás a reneszánsz romlatlan nőideálját idézik, míg a szokatlan zöld megvilágítás és a rajzok destabilizálják a befogadóban körvonalazódó jelentést. 

Természeted aggaszt csak: – abban több a szeretet édes teje, mintsem a rövid útat választanád.” (Macbeth) A fiatal női trió harmadik tagja, Csatlós Asztrid intermediális művészként szintén vegyes technikával alkot: művei rejtelmes térképek, elhagyott tárgyak, égitestek és belső szervek, éles felületek vagy éppen organikus formák, amelyek esetlegességükben is azt hirdetik, ugyanabból az anyagból vagyunk, mint a csillagok. A kiállítás utolsó harmadában megtekinthető munkái kitágítják számunkra a teret, és kozmikus magasságokba emelik a női identitás kérdését. Talán nem is annyira kérdés ez részéről, mint inkább valamiféle magától értetődő, organikus dolog, ami egyben saját kreativitását is fűti. Installációinak muszlinredőiben, festményein a faktúra könnyedségében éteri finomság bujkál, ami nem zárja ki nála a játékos, olykor (ön)ironikus hozzáállást a tárgyához. Több részes Maps That Lead Nowhere sorozatához ezúttal saját bevallása szerint egy ókori görög orvos téves nézetét társította, amely szerint a női méh önálló entitásként képes vándorolni a szervezetben, különféle súlyos megbetegedéseket okozva. Az ókori felfogás szerint főleg a férjezetlen és gyermektelen hölgyeket sújtotta a vándorló méh szindróma: a női testnek ez a fajta félreolvasása a jelenben kísérletező kedvű alkotásokat eredményez Csatlós Asztridnál, akinek egyik nagyméretű installációjába akár még a petesejtek vándorlását is beleláthatjuk. Érdekes módon a legtöbb téves nézet tartalmaz nyomokban valamiféle igazságot: az endometrózissal küzdők tudják, hogy a méhnyálkahártya-szigetek egyes darabkái valóban képesek vándorolni, sőt akár vérezni is a legváratlanabb helyeken, megrajzolva ezzel a fájdalom egyedi térképét a női testben.

A fájdalommal nem szeretünk szembesülni. Az olasz reneszánsz portrékon ábrázolt lágy női vonások fegyelmezettek, nem árulkodnak belső konfliktusról. A technika, amely ügyesen elmosta az arcok kontúrját, egyben eltüntette az árnyékukat is. Már nem tudjuk meg soha, Mona Lisának lehetett -e rossz napja, esetleg vagdosott -e földhöz tányérokat vérbeli olasz temperamentummal: örökre magába zárta őt a sejtelmes, aranyszínű derengés Leonardo festményén. Ezzel szemben az antikvitásban nem féltek a női minőségek mélyére ásni: Medúza és a gorgók, az erünniszek és a hárpiák — csak néhány a hírhedt női szörnyetegek mitológiai sorából, akiknek eredettörténete szorosan összekapcsolódik rejtett félelmeinkkel és vágyainkkal. Öröklődő fájdalmak, tabuk, bújtatott ellenérzések társulnak a női testhez ma is.

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a Queen with many faces kiállításból, Eötvös10, Budapest, 2025.

© a művészek és az Eötvös10 jóvoltából. Fotó: Paseczki Lidia

Ahogy a mesebeli királyt, úgy a kiállítás címszereplőjét, a sokféle arcot viselő királynőt is át- meg átszövik az elvárásokból, félreértelmezésekből, meg nem értettségből szőtt hamis kelmék. Csakhogy ezeket egymás után félre téve rá kell jönnünk arra, hogy ez a királynő éppen meztelenségében válhat számunkra széppé, elevenné és jelenvalóvá. 

 

— Kunyik Kinga

2025. december 13., szombat 08:25
kapcsolódó cikkek
  • Invazív szépség Edyta Hul képein

    Edyta Hul varsói festőművész képei első pillantásra egy érzéki, szenzuális, túláradó világba vezetnek, ahol organikus motívumok és növényi formák kerülnek előtérbe.

  • Kevés vagy sok, csendes vagy zajos

    Emlékezni végül mindegyikre jólesik. Turi Lilla Amire emlékszem című képeskönyve által inspirált tárlat nyílt a KÉPEZŐ Galériában. 

  • In Da Studio 20. - Again Chokuwamba

    Zimbabwéból Budapestre, tök és szék, fluiditás, transzparencia, hagyomány és kortárs nyelv. Identitáskeresés.

ajánló

Pető István: Kettős arckép

Pető István: Kettős arckép // Várfok Galéria

támogatók