Artkartell - Lobot Balázs: Trafik

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Lobot Balázs Trafik c. kiállításából, Printa edition galéria, 2025.

Lobot Balázs munkásságát az észlelés, a megfigyelés és a vizuális egyszerűsítés jellemzi. Képeiben a különféle élmények és meghatározó vizuális benyomások—mint a paraszti tárgykultúra, törzsi művészetek, experimentális tipográfia vagy a graffiti nyers gesztusai—összeolvadnak a korai számítógépes grafikák minimalista esztétikájával. Művei nem tolakodnak, hanem szabad asszociációkra hívnak: a megjelenő formák rétegződnek, torlódnak, akárcsak a valóságban érzékelt ingerek és információk. A Printa edition Trafik című kiállítása a művész legújabb munkáiból válogat. Kocsis Fruzsina, magyar nyelv és irodalom szakos tanár, irodalomterapeuta megnyitóbeszéde.
Szó. Szavak. „A nyelvnek és a beszédnek az a legkisebb egysége, amelynek hangalakja, nyelvtani formája és meghatározott jelentése van.” A magyar értelmező kéziszótármeghatározása szerint ezt jelenti a szó. A definíció szárazsága, funkcionalitása elveszi a szavak lelkét. A szavaink – mindannyiunk közös szavai – feleselnek egymással, párbeszédet folytatnak. Beszélgetnek, elmondanak. Teremtenek és formát adnak a bennünk és körülöttünk létező valóságnak. Útjelzők. Hogy mihez kezdünk velük, az már nem az ő dolguk. Nekik nincs dolguk – nekünk van dolgunk velük. És rendre elveszünk bennük, általuk. Mert sokszor a szavak sem tudnak rendet tenni a káoszban. A minket elárasztó élmények és ingerek zsúfoltságában.
Trafik. Dugó. Milyen szavak írják le leginkább? Mondjuk zsúfoltság, mozdulatlanság. Egy olyan állapot, ahol az idő új értelmet nyer. Kimerevedik, felnagyítva ölel körül minket. Minden áll. Miközben az egész világ pulzál, változik, lüktet körülöttünk. Pont nem mozdulatlan, mint amilyenek mi vagyunk egy dugóban. A valóságunk rohan, folyamatosan kicsúszik a kezeink közül. Az idő is. Az is átalakul, robajlik. Dobol a fülünkbe. Már-már elviselhetetlenül hangosan. Siess, haladj, ne állj meg! Hangok, jelszavak és kiabálás vesznek körül nap mint nap. Nem biztos, hogy ismerjük ennek a hangzavarnak a jelentését. Nem biztos, hogy le tudjuk fordítani. De érezzük, hogy itt van. Mert hangos, dinamikus, fenyegető a mindennapok valósága is. És itt kellene rendet tennünk. Biztonságra lelnünk. Szavak által. Amikről nem tudunk semmit mondani, csak a szavak segítségével. Önmagába harapó szókígyó. Innen nehéz szabadulni, itt nehéz nem eltévedni.
De nem csak ez a valóság létezik. Lobot Balázs képein megelevenednek az élet sok érzékeny szűrőn átszűrt élményei, benyomásai. Színek, formák, dolgok. Elemelve a hétköznapok banalitásától, elemelve a hangos kiabálástól, a fenyegető robajlástól. Olyat tudnak ezek a képek, amire a szavaink sokszor nem képesek. Érzékenyen foglalják rendszerbe a kiabáló és egymásra torlódó élményeket. Nem megnevezni akarnak, nem szótárként funkcionálnak. A piros, a kék, a fekete nem mondanak semmit. Pontosabban nem akarnak mondani semmit. Nem harsognak jelszavakat, nem tolakodnak. Az erőlködés hiányzik belőlük. A mindenáron. Levegősek, önmagukban érvényesek. Megmutatnak, láttatnak. A formák, a képeken megjelenő alakzatok egymás mellett, egymás takarásában, kimerevítve szabadítják ki a valóságot a megnevezés kényszeréből. Ebben az univerzumban lehet barangolni, lehet figyelni, lehet kérdezni, le lehet lassulni. Ezek a képek máshová hívnak, mint ahová amúgy mennénk, ahová amúgy menni szoktunk. Egy színesebb, autonómabb, bátrabb dimenzióba. Menjünk velük, amíg lehet.

Lobot Balázs: Trafik

Részegh Botond: Hátamra vettelek...hátadra vettél