Herbert Anikonak a.k.a Hanikonak az alkotói praxisa mindig is társadalmi kérdések, jelenségek körül cirkulált, az utóbbi években pedig a környezetvédelmi, az ökológiai válsághoz köthető, az élővilággal kapcsolatos kérdéseket transzformálja át vizuális nyelvezetére. Így bár a kiindulópontja a tudomány, eszköze a poézis: érzékeny és tünékeny narratívákat gyárt, amelyek viszont már nem a tudatunkat, hanem az érzékeinket birizgálják, ezáltal képesek tágítani a perspektívánkat, kinyitni a szemünket a világra. Ugyanakkor Herbert Aniko a meseszövés eszközével gyógyít is: olyan képzeletbeli világba repít minket, ami terapikusan hat(hat) a befogadóra. Ahogy a kiállítás kurátora, Szabó Annamária írja: „a látogató számára az ökológiai válság alga-ambivalenciáját teszi megragadhatóvá a fabuláción keresztül”. Mesél, mi meg hallgatjuk, nem mond ki semmit direkten, hagyja, hogy megszőjük a saját narratívánkat a kihelyezett műalkotások segítségével.
„Haniko alkotásai olyan figurális és absztrakt formák tárházát vonultatják fel, amelyek folyamatos metamorfózisban lebegnek. Ezek a biomorf lények búvópatakként rétegződnek egymásra, és olyan kolóniákat alkotnak, amelyek összeszövik élő és élettelen, ember és nem ember, állat és növény területeit”, mondja Szabó Annamária a tárlat kísérőszövegében, nekem pedig a hidrofeminizmus elmélete jut eszembe, ebben a térben ugyanis, mintha mi is memránszerű lények lennénk, akik fluidálnak ebben a térben és szinte organikus egységbe kerülnek a kiállított műtárgyakkal. Herbert Aniko „a perspektíva-alakító vizuális meseszövéssel segít abban, hogy napjaink ökológiai, társadalmi és mentális zavarában képesek legyünk lélegezni – az algákkal együtt, egy lényként”. A befogadás maga is fluidáló: lebegésszerű érzeteink támadnak, amelyeket a térbe belógatott textilmunkák könnyed mozgása még inkább felerősít.
Herbert Aniko talán eddigi legkomplexebb anyaga látható a Karinthy Szalonban, ahol az intim, installatív szituációba rendezett műveket belógatott, nagyobb méretű alkotások egészítik ki. Mindkét tárgytípust változatos anyaghasználat jellemzi: az alkotónál korábban megjelent kollázsolás most egyfajta csúcsponthoz érkezett el, ahol az ambivalens érzeket keltő anyagok szinergiába kerülnek egymással. A sérülékeny, efemer érzeteket keltő papírok már korábban is dominánsan megjelentek Herbertnél, azonban ez most kiegészíti a csipkézett, megmunkált faalapokkal, a különféle textilekkel, archív fotókkal, amelyek különféle érzelmeket és érzeteket váltanak ki a befogadóból. Fényes, puha, meleg, selymes, könnyű, kemény, sima, barázdált, új, régi. Nagyon sokféle minőség keveredik itt egymással, már önmagában érzéki gyönyört jelent az ezek közötti kapcsolatok, szövedékek felfejtése. Nagyon izgalmas Herbertnél az anyaghoz való odafordulás, az érzékeny figyelem, amivel észreveszi a különböző, akár hulladékként detektált matériában rejlő potenciálokat, a vizuális értéket, amiket aztán finom eszközökkel, szinte láthatatlanul képes beemelni az alkotásba. A sérülékeny kivágatok, a sebezhető felületek a törékenység fogalmát is beemelik a befogadásba, a fotó, a textil és a papír egymás mellé rendelése pedig a műfajok közötti oszcillálást teszi lehetővé.
Az alkotó két tudós nő életútját igyekszik vizuálisan megragadni, azok morzsáiból vizuális térképeket alkot, a perszonális aspektus felől haladva jut el egy általánosabb képig, és bár alapvetően apró részletek, pici, intim tárgyak dominálják a teret, Herbert holisztikus gondolkodásának köszönhetően azonban ezek az apró művek, kicsiny tárgyak egy narratívává fűződnek össze. A befogadás szempontjából nagyon izgalmas, hogy bár alapvetően kisméretű műtárgyakról van szó, azonban azok sűrűn rétegzettek, ezért közel lépve hozzájuk a látogató felismeri, hogy egy egész univerzumot rejtenek. Az egyes layerek, mint a múlt darabkái rakódnak egymásra, gyakran átfedésbe kerülnek, rejtve maradnak, sőt: nagyon klasszak azok a művek, amelyeket a művész egy transzparens papírréteggel zár le, mert így a tulajdonképpeni látvány homályban marad.
A kiállítás atmoszféráját hangsúlyosan meghatározza a titok, a sejtelmesség, ami egyrészt az életutakra, másrészt a globális kérdésre vonatkoztatva is értelmet nyer. Hiszen a két tudós nő életét sem tudjuk a maga totalitásában megismerni, sőt: valójában az ökológiai problémákat sem látjuk át a maguk teljességében, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Tünékeny, efemernek ható anyagok, lebbenő függöny, transzparens papír vagy épp átttesző bőr rétegek mögött rejtőznek a fotók, amelyek kiragadott pillanatok egy életútból, belőlük a képzeletünk segítségével tudunk teljes történetet rajzolni.
Egészen lelkesítő e kiállítás csendje is. A látványos, színekben tobzódó alkotások helyett itt most a kézművesség lassúsága, az anyagok természetessége, a tárgyak megtalálásában rejlő gyönyör tételeződik. A nézőt kontemplálásra, meditációra hívja, a műalkotások tempója arra késztet minket, hogy lecsendesedjünk, hogy elkezdjünk befelé figyelni. Hogy megtaláljuk az apró dolgokban rejlő szépséget.
A kiállítás október 3-ig látogatható. Kurátor: Szabó Annamária