A 60-as és 70-es évek afrikai stúdiófotózásának lendületes kompozícióiból ihletet merítve Lakin Ogunbanwo képei a nigériai kultúra gazdagságáról is mesélnek, túllépve a homogenizált “Afrika-élményen” és a monolitikus megközelítéseken. A Cairo Contemporaryban kiállított három műve az are we good enough sorozat része, amelyeken az alkotó az etnikai identitás és a maszkulinitás kérdéseit járja körül. Vele beszélgettünk.
Hogyan született meg az are we good enough projekted?
Amikor hazatértem Lagosba a londoni jogi tanulmányaimat, majd a párizsi Spéos Photography Institute képzését befejezve, nagyon sok vitám volt az apámmal. Nem értette, hogy miért viselkedem így vagy úgy, miért reagálok másképp bizonyos helyzetekre. Éreztem, hogy ezek a veszekedések sosem ellenem irányultak, inkább csak reakciók voltak arra, ahogy ő látja magát és arra, hogy milyen elvárásokat támaszt felém. Ezt követően kezdtem el megfigyelni más férfiak viselkedését, vizsgáltam az ő és a saját generációm tagjait, azt, hogy miként éljük meg a maszkulinitást, hogy miként akarjuk láttatni magunkat a társadalomban, hogyan kommunikáljuk kifelé az identitásunkat. Rájöttem, hogy a megfigyeléseim, a frissen szerzett tapasztalataim egyetlen tárgy segítségével meg tudom fogalmazni: ez pedig nem más, mint a kalap.
A kalap teszi a férfit?
Nigériában minden etnikai csoportnak megvannak a maga textilei, ruhái, azonban a kalap is fontos identitásképző az országomban. Eldöntöttem, hogy ezt a nagyon egyszerű tárgyat használom a képeimen, ami a maszkulinitás fontos jelzője, ugyanakkor ennél sokkal többet is elárul a viselőjéről. Ha például elmész egy nigériai esküvőre, akkor a kalapokból pontosan be tudod azonosítani, hogy ki az örömapa vagy a férj vagy, hogy kinek milyen rangja van az adott társaságban.
A kalap egyszerre csendes és hangos statement. Csendes, mert itt, Nigériában teljesen megszokott a jelenléte és evidensen olvassuk a kódjait. Közben pedig mégis hangos, hiszen
a kalappal befolyásolhatom, hogy a körülöttem levő emberek miként lássanak, hogyan bánjanak velem, mit gondoljanak rólam.
A társadalmi hierarchia is leolvasható e kalapokból?
Igen és nem. A társadalmi hierarchia nagyban függ a tértől, jellemzően a kontextus segít beazonosítani a szereplők státuszát. A kalapnak nincs szerepe a hierarchiában, mert az túlmutat a fejfedőn. Így, bár a kalap jelölhet bizonyos társadalmi hierarchiát, a tér és a az adott helyzet alapvetőbb ennek a kijelölésében.
A Cairo Contemporaryban három fotód lesz kiállítva, amelyeken a modelljeid három különféle kalapot viselnek. Mesélnél ezekről egy kicsit részletesebben?
Ami ezekben érdekes, hogy mindhárom kalap ugyanannak a törzsnek a fejfedői, a saját közösségem, a jorubák viseletei. Az első két fejfedő úgynevezett fila, ami itt egy egészen általános formának számít, az Aso Oke nevű vibráló, kézzel szövött pamutszövetből készült, ami az én törzsemben a leggyakrabban használt textília. Az utolsó kalap pedig az úgynevezett adire anyagból készült, ami egy helyileg előállított, festett szövetfajta, amit most gyakran használnak a kortárs divattervezők is. És bár a most kiállított kalapok mind a joruba törzs viseletei, fontos hangsúlyozni, hogy a projekt alapvetően nem csak rájuk korlátozódik, hiszen az összes nigériai etnikai csoport jellemző fejfedőit bemutatja, a különböző szöveteket, stílusokat, formákat.
Van valami speciális üzenete a mostani kiállításnak?
Van, mert e kiállítás segítségével talán a magyar emberek kíváncsisága felébred a nigériai kultúra vagy identitás, valamint az itt élő személyek iránt. Ugyanakkor nincs, hiszen
sosem szeretném azt, hogy a nigériai kultúrával kapcsolatos személyes tapasztalataimat bárkire is ráerőltessem, nem szeretném, hogy az én szememen keresztül lássák a népemet,
hiszen nem lehet ilyen módon általánosítani, nigériainak is sokféleképpen lehet lenni.
A fotókon a férfiak hátat fordítanak. Miért nem látjuk az arcaikat?
Ez a sorozat nem az ember, hanem a kalap portréja, az arc elvinné a fókuszt a témámról, megzavarná a befogadást. Ha ugyanis egy arcot látunk, akkor egyből megpróbáljuk kitalálni, hogy ki lehet ez a személy, mi az ő története. Ha tehát klasszikus portrékat fotóznék, akkor a kalapot is az arc kontextusában néznénk, pedig én azt szeretném, ha csupán arra fókuszálnánk, amit a kalappal próbálok kommunikálni. Az identitásképzés egyetlen mozzanatára irányítom a figyelmet.
A modelled is mindig ugyanaz a férfi?
A sorozat első darabjait, amelyek 2012 és 2015 között készültek, ugyanarról a férfiról készítettem, aztán később több modellel is dolgoztam együtt. 2018-ban, amikor egy dél-koreai rezidenciaprogramon voltam, ott nyilvánvalóan keresnem kellett valaki mást, majd az elmúlt két évben egy digitális modellt használtam. Így a széria elmúlt tizennégy évében három meghatározó modellem volt, a Cairo Contemporaryban kiállított fotók azonban mind ugyanarról a férfiről készültek.
Befogadási szempontból igen zavarbaejtő a csupasz bőrfelület megmutatása, ennek egyszerre van ugyanis egyfajta erotikus konnotációja, miközben a sérülékenység fogalmát is beemeli. Hogyan egyensúlyozol e két minőség között?
Érdekes a felvetésed, hiszen a modelleimet fotózhattam volna a hagyományos öltözékeikben, amellyel még több kontextust adhatnék a befogadó számára. Azonban két okból vetettem ezt el: egyrészt meg akartam mutatni a fekete bőrszínt, jelezve, hogy Nigéria egy fekete nemzet. A másik ok pedig a sebezhetőségről szól: az öltözékkel már valahogyan kommunikálom magam a külvilág felé, mutatom magam valamilyennek. Azonban az mégiscsak egy álarc.
Ezzel szemben meztelen bőrfelület azonban a természetes valónkban mutat meg minket, láttatja az igazi lényünket, ami védtelenséget is jelent.
A bőrfelületre eső fény is nagyon izgalmas ebből a szempontból, szinte szoborszerűvé teszi az alakokat.
Sosem volt tudatosan megtervezett, de a fotóimban a fényeknek, az árnyékoknak és a textúráknak fontos szerep jut. Taktilis felületeket szeretnék ábrázolni, ezért használok erős kontrasztokat, valamint a bőr texturális sajátosságait is próbálom kiemelni. Jó észrevétel a szoborszerűség is, mert a komponálás során a benini bronzok voltak a fejemben, azok vizualitását használtam referenciaként, így a nyugati szem számára arról is mesélek, hogy milyen a tradicionális művészetünk.
Hogyan balanszírozol a divatfotó és a portré műfaja között?
A karrierem elején inkább divatfotós voltam, nem voltam még annyira tudatos, hogy művészetté emeljem a képeimet, miközben küzdöttem azzal, hogy megtaláljam, hol is helyezkedek el a divat és a képzőművészet határmezsgyéjén. Most már el tudom fogadni, hogy portéfotós vagyok: a szememet vonzza az emberi alak, a szándékom pedig az, hogy annak a szépségét megragadjam. Talán az érzékenységem az, ami képes művészetté emelni a személyes projektjeimet, de ez még ma is egy harc. Talán a projekt mögötti koncepció, ami túlmutat a puszta esztétizáláson, elég erős és világos ahhoz, hogy művészetként tekintsünk ezekre a képekre.
Miközben képes vagy rámutatni az emberi testben rejlő szépségre is.
Számomra az emberi test a legszebb forma, azonban az idő során rájöttem arra is, hogy az emberi formát az interpretáció és a kontextus teszi igazán széppé. Az értelmezésed, az, hogy miként látod vagy, hogy milyennek láttatják. Az esetemben ezért is annyira fontos a bemutatás módja, a megvilágítás, a modell, a póz, amelyekkel világosan tudom közvetíteni az emberi testtel kapcsolatos gondolataim is.
A formáid szépségéről beszélgetünk, miközben a sziluettek is emblematikus elemei ezeknek a portréknak. Mennyire tudatosan játszol ezekkel?
Egyáltalán nem, csupán érzem ezeket. A képeimen a sziluettek, a formák, a fények és a kompozíció együttesen váltanak ki érzelmeket a nézőből, ezeket pedig intuitív módon rendelem egymáshoz. Érzékelem, hogy bizonyos pózok, gesztusok vagy mozdulatok hogyan rezonálnak a nézőkkel. Autodidakta alkotóként azt kell mondanom, hogy az alkotás számomra nem más, minthogy értelmezzem az engem körülvevő világot, megmutassam, hogy én miként interpretálom a környezetem. Ezért sem szeretném, ha a fotóimat általánosan A nigériai identitás képeiként olvasnánk, hiszen ez specifikusan EGYFÉLE nigiériai identitásról szól. Ami automatikusan azt jelenti, hogy van érvényes hely a nigériai identitás másféle kifejezési vagy interpretálási módjára.
Miközben persze van egy univerzális aspektusa is, hiszen bizonyos szempontból szól az emberi létezésről is.
Igen, egy általános emberi tapasztalást is közvetít ez a sorozat, szól arról, hogyan látjuk magunkat.
Hiszen a világ is pusztán annyi, amit érzékelünk belőle, semmi sem létezik rajtunk kívül, azzal, hogy interpretálod a külső valóságot, a magadévá is teszed.
A munkáim bizonyos szinten arról is szólnak, hogy miként látjuk magunkat, és hogyan szeretnénk, hogy a világ bánjon velünk. AZ ÖSSZES KÉP: 1. portré a művészről, 2. és 4. enteriőrfotók a kiállításról, 3. reprodukció az Are You Lying című fotóról.
Hogyan változik e képek olvasata, ha a nyugati világban vagy ha a saját közegedben vannak kiállítva?
Ez a sorozat először a dél-afrikai Cape Townban voltak kiállítva, aztán beutazták a világot, voltak New Yorkban is, és a világ más nagyvárosaiban. Érdekes volt látni, hogy a nyugati emberek hogyan kapcsolódnak ezekhez a képekhez, olvasták őket az identitás és a maszkulinitás felől, míg másoknak az öltözékek és a fotók szépsége volt a megragadó. Aztán 2018-ban itthon is ki lettek ezek a képeim állítva a menyasszonyokat ábrázoló sorozatommal, én pedig tagadhatatlanul meghatódtam, hiszen ez volt az első alkalom, hogy az emberek intellektuálisan is értették, és személyesen is tudtak kapcsolódni ezekhez a munkákhoz. Mindenki hozzátette a saját történetét, ami a közös valóságunk egy-egy része.
A hatvanas-hetvenes évekbeli afrikai studiófotózás fontos inspirációs forrás a számodra. Hogyan merítesz ebből?
Fontos bázis az az éra, a studiófotózás ugyanis abban az időben vált elérhetővé szélesebb tömegek számára. Ennek köszönhetően az akkori fényképészek létrehoztak egy vizuális archívumot, ami sokat mesél a korról, a kultúráról, az akkori emberekről. Dokumentálta a kort és a kultúrát, miközben értékes társadalmi és kulturális ellenállásként működött a gyarmatosítással szemben. Azok a fényképek szintén előtérbe helyezték a nigériai identitást, megmutatták annak sokféleségét és gazdagságát, ami az alanyok öltözködésében, arckifejezésében és testtartásában is megmutatkozott. E studiófotók egyszerűségét, letisztultságát, sallangmentességét nagyon szeretem. Nagyon szeretném azt is, ha egy idő után részévé válnék ennek a vizuális archívumnak, hogy ha valaki száz év múlva visszanézi a fotóimat, akkor megsejtsen valamit abból, hogy ebben az időben milyen volt nigériainak lenni.
Erről eszembe jut, hogy a fogyasztói kultúrában az emberek egyre inkább sematikussá vagy egyfélévé válnak. Ha innen közelítünk, akkor a te munkáidnak a diverzitás megőrzésében is fontos szerepük van.
Egyetértek veled, még nem tudhatjuk, hogy később mi lesz-e munkák jelentősége, de valóban úgy tűnik, hogy az emberi faj monolitokká válik a digitális eszközök és a social média következtében, én azonban egyszerű, ám ambíciózus módon igyekszem rögzíteni a kultúrám és megőrizni azt az utókor számára.
Van egyfajta aktivista aspektusa is a műveidnek?
Queer nigériai férfiként a létezésem már önmagában egyfajta lázadás. (Nigériában minden nem heteronormatív cselekvés illegálisnak számít. – a szerk.) Önmagam prezentálása vagy a témáim a külső kontextus miatt önmagukban aktivizmusnak tekinthetők. Tisztában vagyok vele, hogy miként jelenek meg a világban, de nem szeretnék semmit sem predesztinálni. Amikor egy munka kikerül a kezeim közül, az onnantól kezdve már nem az enyém, a világ azt csinál vele, amit akar. Ha azonban a munkám vagy a létezésem valahogy ennek szolgálatába áll, különösen olyan kérdésekben vagy témákban, amelyekről határozott véleményem van, akkor az elől nem zárkózom el.
A stúdiófotózással paralell módon lesznek most a munkáid installálva: a Cairo Contemporary tere egy blue box, ami hasonlóan teátrális szituáció.
Ez az első alkalom, hogy ilyen helyzetben lesznek bemutatva a munkáim, korábban jellemzően klasszikusan, keretezve, lógatva jelentek meg. De emlékszem arra az alkalomra, amikor New York-ban lettek kiállítva egy hatalmas térben. Ez egy csoportos kiállítás volt, ahol a munkáim izgalmasan lettek felnagyítva és installálva, emiatt lenyűgöztek, mert nagyon jól működtek együtt a térrel, amit belaktak. Hasonlót éreztem, amikor Pintér Gábor előállt az ötletével: három nagyméretű nagyítás lóg majd ebben a blue boxban, ami mellett elhaladva, biztosan észre fogják venni az emberek. Éppúgy, ahogy észrevesznek, ha bizonyos kalapot viselve vonulsz az utcán. Éppen ezért a prezentálás módja és a fotósorozat alapötlete nagyon is rímel egymásra.
Milyen reakciókra számítasz?
Ahogy mondtam, engem maga a képalkotási folyamat izgat, az az enyém. Azonban amikor a munka elkészül, akkor szabadon engedem és nincsenek elvárásaim sem a művel, sem a fogadtatásával kapcsolatban.
Hálás vagyok azonban, ha az emberek megértik, amit szerettem volna közölni. A Gáborral és a veled való beszélgetésekből azt szűröm le, hogy lesz egy általános kíváncsiság a munkák iránt, valamint feltételezhetően értékelni fogják a képek esztétikai aspektusait is. És ha ezek megvannak, végtelenül hálás leszek.
Milyen projekteken dolgozol épp?
Az utóbbi időben készítettem kollázsokat, ami számomra egy új médium, amivel nagyon élvezek kísérletezni. Ez egy egészen újszerű módja annak, hogy közel kerüljek a saját munkáimhoz, hogy azokat újra felfedezzem a magam számára, hiszen a saját archívumom képanyagát használom nyersanyagként. Ezek valamikor kész művek voltak, azonban most szétszabdalom őket, ezáltal újrakapcsolódom velük, miközben újfajta kompozíciót kreálok belőlük. Ez az alkotói folyamat egyszerre szól a sebezhetőségről és a játékosságról is.
A másik projektem az Aso Ebi (családi viselet) kultúrára fókuszál a helyi hagyományos szertartásokon. Ha egy barátot, ismerőst meghívunk egy családi rendezvényre, akkor (esetenként) aso oke textilből készült anyagot adunk neki, hogy az adott rendezvényen mindenki azonos anyagból készült ruhát viseljen. Ez egy tradíció, aminek hosszú hagyománya van, ezért is furcsa, hogy még sosem dokumentálták korábban. Azonban én már régóta rezonálok a témára, szeretném megmutatni, hogy ezek az anyagok hogyan élnek tovább a jelen korunkban, hogyan jelennek meg a kortárs öltözködésben vagy a mindennapokban.
