Eva Fàbregas monumentális, helyspecifikus installációjában a befogadót érzéki, zsigeri térélmény fogadja, amelyben az organikus megjelenésű szobrok az egykori vasútállomás rideg-hideg szerkezetét érzelmekkel töltik meg. Szerves találkozik a szervetlennel. A mű azt a benyomást kelti, mintha egy hatalmas élő szervezet vagy vágy-gép saját belső logikájának és természetének engedelmeskedve ellenőrizhetetlen módon kezdene növekedni, burjánzani, birtokba venni a rendelkezésére álló teret.

Az installáció ellentmondó érzeteket aktivál a befogadóban, egyszerre vágyat ébreszt és undort kelt, biztonságosnak tűnik, majd fenyegetőnek, az egymást ölelő formák szimbiózisban vannak, ugyanakkor a szétterjedő konstrukciók élősködő kreatúrákként is olvashatók. Egyszerre tűnnek ártatlannak és perverznek, békésnek és fenyegetőnek, szerelemben lágyan összeolvadó és a vágyban egymást felfaló lényeknek.

Az erősen taktilis, a belső szerveket is megidéző formák pedig úgy hatnak, mintha játszanának a vázszerkezettel, az egyik pillanatban úgy tűnik, mintha puhaságukkal védelmeznék és körülölelnék, a következőben azonban azt érezzük, mintha megpróbálnák ezeket a stabil, szilárd elemeket szétrombolni. A néző a folyamatos meglepettség állapotában van, mert nem tudja pontosan, hogy védelmező, fészekszerű vagy éppen fenyegető, pusztító szituációban van épp. A bent és a kint is összemosódik egymással: egyszerre vagyunk kívülállók, szemlélők, ugyanakkor az installáció részei, annak immanens elemei.

Miközben Eva Fàbregas ezzel a folytonos billegéssel rámutat a dichotómiákban való gondolkodás érvénytelenségére, a szerelem kétarcúságát is érzékien megvilágítja: azt, hogy a rózsaszín-narancs ködben és a vattacukorszerű idillben lebegés mellett ott van az Én a felzabálása is. Azzal, hogy teljesen átadom magam a másiknak, meg is ölöm saját magam. A szerelem patetikus oldala mellett annak bestiális jellegét is felmutatják.

A mű vágyat és a szerelmet ugyanakkor összekapcsolja a biológiai működésekkel, a testi funkciókkal. A hússzerű szobrok erőteljes haptikusságuk folytán erotizáló hatást keltenek, ugyanakkor érzékien vegetális vagy animális jellegük folytán az emésztéssel, inkubációval, metaformózissal, valamint a fekélyességgel kapcsolatos biológiai folyamatokra is utalnak.
Eva Fàbregas installációjába lépve a néző a hatás fogjává válik, az installációba kerülve a test- és tértapasztalata is megváltozik. A mű olyan váratlan helyzetet teremt, amelyben saját kiszolgáltatottságunkra, a testünk és a környezetünk kölcsönhatására is reflektálnunk kell, miközben szembesít azokkal a normákkal és hierarchiákkal, amelyek szabályozzák, hogy miként mozoghatunk a nyilvános művészeti terekben. 

Az erősen plasztikus, képlékenynek ható és olykor finoman rezgő szobrok látszólag a növekedésről, az organikusságról, az érzéki vegetális/állati minőségekről szólnak, azonban mintegy rá is ébresztenek arra minket, hogy az ismert kategóriáinkon túl érdemes gondolkodni. Az ellentétes érzetek egy időben való működtetése a kirekesztő attitűdjeinket is feloldja, mivel ráébreszt, hogy minden skatulyánk tulajdonképpen konstrukció, amely gyakran kirekesztő. Ugyanakkor a társadalmi üzeneten túl érdemes gyönyörködni ezekben a végtelenül alkalmazkodó szobrokban, amelyek ténylegesen élő entitásnak hatnak, amikkel közvetlen viszonyba tudunk kerülni.
Fàbregas Hamburger Bahnhofban bemutatott installációjának egyedülállóan érzéki tulajdonságai arra csábítanak, hogy a tapintás és az érzékszervi interakció révén próbáljuk ki az ő "gondolkodásmódját".

A szobrok invitálnak, hogy lépjünk közelebb hozzájuk, hogy szinkronizáljuk a légzésünket az övékével, és hogy a bőrüket a sajátunk kiterjesztésének tekintsük egy olyan szituációban, amely egyszerre gyönyörű és különös, vonzó és feszélyező. Ebben az installációban a többi nézővel sétálva is Eggyé válunk, közösséget alkotunk, e totális univerzum szerves és egyenrangú építőelemei vagyunk. Ebben a lélegző organizmusban elmosódnak a határok a szerves és szervetlen, emberi és nem emberi világok között, de ugyanúgy lebomlanak a falak az egyes emberek között is. 

Eva Fàbregas puha és képlékeny anyagokkal dolgozó munkái a tapintásról, a fizikai intimitásról és az érzéki kapcsolatokról szólnak, ahol az érintés a tudás elsődleges forrásaként tételeződik. Munkái mindig az ujjakon keresztül történő megismerést hirdetik, szobrai pedig gyakran emlékeztetnek organizmusokra vagy belső szervekre, mirigyekre, de olyan nem emberi létformákat is megidéznek, mint a korallok vagy polipok. A művész célja, hogy belakja az érzékek világát, szobrai pedig a nyelv előtti stációt idézik meg, amikor még az érzések, a törődés és a világban való létezés más lehetséges módozatai voltak érvényesek. 

A kiállítás január 7-ig látogatható a Hamburger Bahnhofban, Berlinben.