Sárvári Zita: Nemrég zárt be a Megfestett festék című, első, nagyobb szabású – és tulajdonképpen a Deák Erika Galériában bemutatott anyagod után a második – önálló kiállításod a Paksi Képtárban. Mesélnél kicsit az itt bemutatott anyagról és az abban megfogalmazott festészeti kérdésekről? Az első intézményi kiállításodat milyen tapasztalatokkal zártad?
Nemes Márton: Mivel mindössze három hónapom volt rá, tömény adrenalinból oldottam meg a kiállításra készített nagyobb méretű munkákat, három nagyobb ötlet mentén. A kiállítás abszolút elvonatkoztatása volt annak, amivel foglalkozom. A Paksi Képtár egy gyárcsarnokból lett átalakítva, nagyon szép betonkonstrukció. Vannak fekete falak, osztott, vasalatos oszloprendszer, a padló pedig tükröződő beton. Egy „zajos” térről van szó. Több kritika ért, hogy kicsit sok dolgot raktam ki. De azért volt erre szükségem, mert annyi minden történik ebben a térben (üvegosztások, árnyékoló rendszer stb.), hogy az egy-egy munka, amit eredeti szándékom szerint kiállítottam volna, az a térnek egy kis részlete lett volna és nem tudta volna uralni a teret.
Mindig erre törekszel?
A Deák Erikánál megrendezett első kiállításomnál arra törekedtem, hogy minden egyes kiállított darab nagyon jó legyen. De ha azt a sok nagyon jó képet kiteszed egymás mellé, azok versenyezni kezdenek egymással, és nem adnak nézhető ívet a kiállításnak. Mindenképpen azt akartam most, tanulva az első önálló kiállításom tanulságaiból, hogy már a képek megfestésekor se csak arra gondoljak, hogy szóló darabokról van szó, hanem hogy több képből álljon össze egy benyomás vagy élmény. Kiállításrendezéskor az alapvető kérdés számomra a tálalás. Azt akartam, hogy ez a kiállítás ne csak arról szóljon, hogy képeket rakunk a falra, hanem hogy egy picit manipuláljam a helyet. Egyfolytában az a mottó járt a fejemben, hogy „meg akarom enni a teret”. Tehát, hogy ne a tér határozza meg az én kiállításomat, hanem az én kiállításom határozza meg a térnek a karakterét, hogy áthangolja az egészet.
A legtöbb művésznél nem hiszem,
hogy az alkotást megelőzi
bármifajta filozófiai vagy
gondolati eszmerendszer,
aminek a forma lenne
a kvintesszenciája.
A Paksi Képtárban – sose gondoltam volna, hogy képes leszek rá! – meg tudtam tenni azt, hogy egy 3×2 méteres képre egyetlenegy felületet vigyek fel, egyetlenegy anyagi leleményt. (Ez esetben egy „papírúsztatást”.) Ebből kifolyólag vannak a nagyobb lélegzetvételű munkák és vannak kompressziósabb képek a térben. Ez ritmusos hullámzást adott a kiállításnak. Voltak falak, amiket hagytam, hogy levegősebbek legyenek, táguljanak, valahol meg összesűrítettem a képeket. Ez most egy képen belül is nagyon jellemzi a munkáimat: van olyan, hogy egy festményen a 70–80%-ban nem történik semmi, és vannak bizonyos 10%-ok, ahol maghasadás szintjén összetömörül a feszültség.
Részlet Nemes Márton Megfestett festék című kiállításából, 2015, Paksi Képtár
© a művész engedélyével
A festészet egy elég passzív és statikus forma. Hogyan tudsz a médiumon belül újat mutatni? Egyáltalán van-e benned ilyen jellegű törekvés? Szükség van-e a forma megújítására? És itt utalhatnék akár a kiállítás installációs szerkezetére is...
Olyan képelhelyezésekben gondolkodtam, ami abszolút egységben van a képpel. Engem nem érdekel semmilyen szinten, hogy installációkat hozzak létre, engem a festészet érdekel, és annak tálalásán keresztül a médium kitágítása. Létrehoztam törött, szakadt félfalakat gipszkartonból és egy polcrendszert is. Zavar, hogy a felakasztott kép teljesen párhuzamos a fal síkjával, kvázi egybeolvad vele, felvéve egy image karaktert. Viszont ha megdöntjük, elemeljük vagy kiszakítjuk a falból, akkor sokkal inkább objekt-jellegűvé változhat. Ezért támasztottam a festményeket polcra, illetve fogtam és összefúrtam öt kész munkát. Utóbbi a falon már olyan, mint egy festéktömb, monumentálissá válik, holott az egész csak egy léc-vászon konstrukció.
Részlet Nemes Márton Megfestett festék című kiállításából, 2015, Paksi Képtár
© a művész engedélyévelEgy olyan festészeti irányt képviselsz, amely nem éppen ebben a kultúrkörnyezetben honos; leginkább az atemporálisnak mondható tengerentúli absztrakt festészeti hagyományokkal hozható összefüggésbe, itthonról pedig a neoavantgárd absztrakt historikus hagyományaival rokonítható. Milyen viszonyban állsz ezekkel?
A 20. századi művészettörténeti események rám nem hatnak közvetlenül. Én úgy tekintek rá, mint a múzeumban a dinoszauruszokra: nagyon szép, de tőlem nagyon távol áll. Bak Imre – aki mintha messiásként elevenedett volna meg előttem, mikor először találkoztunk – kérdezte, hogy hogyan viszonyulok a posztmodernhez. Azt kellett válaszolnom, hogy sehogyan. Mindig is nagy példakép marad nekem, de az életművének a tanulságait nehezen tudom alkalmazni az enyémben. Az ő művészete arról szól, hogy ő a posztmodernhez hogyan viszonyul, az én művészetem arról szól, hogy tudom, hogy volt valamikor egy posztmodern, de én ahhoz már nem viszonyulok. A neoavantgárd tradíció számomra olyan, mint ami az enyém, amit vallok és hiszek, de amiből nem tudok kiindulni. Ez fura, mert egyébként meg lehetne.
Amit te csinálsz, most végül is nagyon up-to-date-nek számít. Mennyire lehet az absztrakción belül mozogni? Milyen megújulási lehetőséget látsz a formában?
A posztinternet generációhoz már sokkal inkább viszonyulok. Színtiszta absztrakt munkák, amiknek olyan kulturális képelméleti kontextusa van, ami nagyon a jelenről, a jelenlétről szól. A virtuális képek összeolvadnak az emberek agyában és szinte már mi magunk is „Photoshop szinten” gondolkodunk a képekről. Például az én képeimen is felfedezhető egy blur effekt, a layerek, a halványabb kifutások stb. Pont ebben különbözik a neoavantgárd és a jelenkori absztrakt festészet. A jelenkori egy színtiszta játék.
Nemes Márton: Overcolored01, 2014, olaj, akril, spray, vászon, 90×70 cm
© a művész és a Deák Erika Galéria engedélyévelA legtöbb művésznél nem hiszem, hogy az alkotást megelőzi bármifajta filozófiai vagy gondolati eszmerendszer, aminek a forma lenne a kvintesszenciája. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindenünk megvan, jóléti társadalomban élünk. A festőnek a műtermét is tekinthetjük egyfajta jóléti társadalomnak: van festék és vászon, azt csinálok, amit akarok. Ez az egész valahol annyira könnyed, annyira felszabadult. Ha megnézünk egy Barnett Newman-festményt, azt nem érzem annyira könnyednek, mint egy mai absztrakt festményt – mondjuk David Ostrowskit vagy Michael Krebbert. Az sokkal inkább ki volt találva, ott súlyos, nehéz fogalmakkal játszottak, társadalomkritikával Amerika és Európa kontrasztján. Ami ma történik, az egy sokkal könnyebb gesztus.
Korábban figurális képeket készítettél, bár a felületkezelés, az absztrahálás már azokban a művekben is tisztán felfedezhető volt. Hogyan jutottál el a teljes absztrakcióhoz? Már ha egyáltalán itt tiszta absztrakcióról beszélünk és nem ábrázolnak semmit a művek...
Maurer Dórát idézném, aki azt mondta, hogy amit ő csinál, az egyáltalán nem biztos, hogy absztrakt. Gondoljunk csak bele: egy portré lehet, hogy sokkal absztraktabb, mint egy Maurer-festmény. Mert mi az absztrakció? Utalás egy olyan látványra, amiből a szerző kiindult, miközben attól gyökeresen különbözőt hozott létre. Ha belezoomolunk a leghiperreálabb festménybe is, ecsetgesztusokat találunk, ami már csak leképezése a látványnak, amit így tekinthetünk tökéletesen absztraktnak. Ellenben, ha megnézzük Maurer Dóra algoritmusait, akkor azok tisztán megjelenítik, ábrázolják a gondolatát. Nálam is van egy ilyen kettősség. Nem szeretem az egyértelmű dolgokat. Sokáig használtam alapnak fotót törésekről és kopásokról. Ma már kevésbé használok látványbázist. A legutóbbi képeim már teljesen absztraktak, mert abszolút semmi közük semmihez. Kicsit utalnak a valóságra, hajaznak megélt élményekre, mégis teljesen távol állnak már tőle.
A paksi anyagban is?
A Paksi Képtárban volt két munka, ami papíráztatással jött létre. A vászon felületére nagyon vékony skiccpauszt fektettem, és arra vízzel felhígított tintát permeteztem. Ahol a víz hatására felhólyagosodott papír hozzáért a vászon felületéhez, ott áteresztette a tintát, és kirajzolt egy véletlenszerű absztrakt mintázatot – ami önmagában számtalan természeti képződményre utalhat és nagyon szuggesztív. Talán ez a totális absztrakció: egyetlenegy festészeti aktus, ami önmagában egy nagy, széles spektrumú tartományt fejez ki nagyon erőteljesen, az én személyemtől és kézjegyemtől szinte teljesen függetlenül. Ezek a képek egy technikai kísérlet lepárlásai. Ennél tovább már nem tudnám redukálni vagy egyszerűsíteni a képalkotást.
Nemes Márton: WashedOutWorks02, 2014, olaj, akril, spray, vászon, 195×145 cm
© a művész és a Deák Erika Galéria engedélyével(A fotógaléria a képekre kattintva kinyílik!)
