Irodalom / Próza / Szeifert Natália / Örökpanoráma

Irodalom / Regényrészlet / Szeifert Natália

Szeifert Natália

Örökpanoráma – részlet

Az első fájásig nem is gondolt arra, hogy baj lehet. Kilenc hónapon át csak az erőt érezte magában.
Karellal minden ölelésükben erő volt, és minden erőben öröm volt, és valami bánat is, nem tudták volna megmondani, miféle, Mariana sok évvel később úgy mondta, hogy a gyászhoz hasonló, mint minden szerelem, de ezt csak sejthette, sosem szeretett mást, sosem kívánkozott igazán más férfi karjai közé, még régen sem, amikor elszökött táncolni, és megismerte a legények szagát, a derekán érezte a kezük szorítását. Milyen kicsi volt ő akkor, még gyermek, de már vágyott rá, hogy megtudja, milyen ez a közelség, mégsem engedett senkit túl közel, láthatatlan határa volt az érintésnek, az izzadság, a föld és valami állatinak a szaga jelezte ezt a határt, amelyet nem engedett átlépni, pedig egyszer Litter Joska utánament, amikor hazafelé indult a földeken, és utolérte nagy csattogó csizmáival, míg ő hármat lépett, az csak egyet, és mondogatta, hogy szép kislány, ne siessél, úgyse vár téged senki, csak a mostohád áztatja otthon a kötelet, mutatok neked valamit, gyere! Mariana csak szedte a lábát, kezében a szebbik cipője, futni kezdett, de rossz ütemben lépett ki, a Joska utolérte, a csizma döngésére emlékszik, emlékezni fog mindig, a krumpliföldek közötti kemény földúton csattantak a nagy talpak, és elkapta a könyökét, a válla megrándult, ahogy visszarántotta, a földre estek, Mariana hasra fordult, fel akart pattanni, szájában por keveredett a nyálba, Joska kásásan röhögött, a bor bűze nagy pamacsokban csapott ki a pofájából, nem akarlak én bántani, mondta, és szorította a földre, a szoknyáját felgyűrve, Mariana térdén tenyérnyi foltokban lejött a bőr, még nem érzete a csípős fájdalmat, azt csak másnap reggel érzi majd, ne félj már, héka, hát adok neked valami jót, te buta, maradj má’ veszteg, lihegte a Joska, ne féljél, nem lesz belőle gyerek, na, csak korpáson dörrentelek, és Mariana ugyan nem tudta, mi az, de tudta, hogy meg kell valahogy szabadulnia. Hason fekve, derekánál leszorítva vergődött, mint az a kölyökróka a csikkentőben, amelyiket tavasszal szedett le a hurokról, amikor Vesela nyanyához ment, kicsit elcsavargott az erdőben, és a nyanya megbízásából gombát keresett. Az állat egy nyúlcsapdába gabalyodott, a hurok a hátsó lábánál rántotta föl a földbe szúrt vesszővel, és csak meg-megrándult, nem is nyüszített már, mikor Mariana megtalálta, a lába vérzett, csepegett a fekete lé a fekete földre, ő meg odaszaladt, és lenyomta a vesszőt, a szerencsétlen kölyökróka már szaladt volna, de a hurok nem engedte, mire ő, halkan, mintha érthetné, azt mondta neki, várjon, maradjon veszteg, és amikor végre meg tudta fogni a lábát, az állat megmerevedett, a húsába vájt drót nehezen, de kilazult, és a róka még ugyanabban a pillanatban neki is iramodott, Mariana csak az eltűnő alakját látta a fák között. Most megértette a vergődését, és szeretett volna ő is úgy eltűnni, hogy csak a suhanó nyomát nézhesse a Joska, és soha többé meg ne lássa őt. A saját hangját hallotta, mint egy nyüszítést, és rájött, hogy van hangja, mégsem mert kiáltani, mert ha kiált, és valaki meghallja, azt mondja majd, magának kereste a bajt, ha már idáig eljutott egy legénnyel, ne kiabáljon, hagyja magát, előbb szabadul, hallott efféle beszélgetéseket már, és most megértette ezeket is, megértette, mit akarnak ezzel mondani a férfiak és az asszonyok, és olyan savas düh öntötte el, amilyet addig el se tudott képzelni, jobban marta, mint a sós kötél a hátát, a nyöszörgést egy nagy kiáltás váltotta fel, amely a tulajdon torkából fakadt, és mert Joskának nem volt annyi keze, hogy még a száját is befoghatta volna, a pillanatnyi riadalom megakasztotta, Mariana ezúttal nem vétette el az ütemet, hirtelen erővel feltolta a csípőjét, Joska lehenteredett róla, ő pedig rohant, úgy rohant az úton, hogy mire amaz a nadrágját felhúzta, már nem volt értelme utánaerednie. Mariana a szép cipőjét elhagyta valahol az út mentén, másnap sajgó térdeit rejtegetve elment érte, meg is találta a földhalmok tövében. Azután kellett csak bátorság újra táncba menni, de aratás után olyan jókedvűek voltak a falusiak, hogy elmerészkedett, de már csak egyet-egyet táncolt, ült közöttük, nézte, hogyan lepi be őket a borgőz, most már tudta, miféle külön szórakozásra igyekeznek a pajtába a lányok a választott legényekkel, gondos rend szerint, a legidősebbek mentek ki legkorábban, senki meg nem zavarta őket, a barátnők kiszedték aztán a megakadt töreket egymás hajából, az asszonyok megpletykálták, ki kit vesz el hamarosan, és Marianát mindez enyhe undorral töltötte el, tágra nyílt szemmel és füllel csak rögzítette az eseményeket, de nem akart részt venni bennük. Egészen addig, amíg Karellal nem találkozott, és meg nem engedte neki, hogy elkísérje hazafelé. Valahonnan tudta, nem kell félnie, hogy megismétlődik a vergődése. Hallgatták egymás lassú, ritkás mondatait, nevettek, Karel játszott a kis fafurulyáján, majdnem hazáig kísérte, és csak a kertek alatt váltottak először csókot, olyan izgalomban, hogy majd szétvetette Mariana gömbölyödő, de még gyermeki, fehér testét. Joska sár volt, bor, takarítatlan ól, Karel bazsalikom, száradó széna, erdő.
Évek múlva, azon az éjszakán a saját házukban, a kukoricacsuhéval tömött zsákon a saját ágyukban, amelyet Karel ácsolt szép, gyalult deszkából, és a támlájára madarat faragott, Mariana olyan másképp nyílt meg a számára, hogy már abból tudta, meg fog foganni. Soká fekve maradt, nyitott szemmel, vánkosán elterült a fekete hajtenger, fehér arca világított a homályban, dombjain Karel látta a nap nyomát, hiába hordott mindig világos kendőt és a földeken szalmából való kalapot, hiába óvta magát az erős naptól, azért őszre mindig megjelent a két orcáján a pirosasbarna folt. Szemérmes, szinte titkos csókot nyomott erre a kis foltra, aztán oldalról nézte az arcot, a felfelé tekintő szemeket. Úgy tűnt, mintha a felesége a gerendák erősségét vizsgálná, mintha át is látna rajtuk, át a padláson, a Karpen-féle zsindelyen, és egyenesen az égbe nézne, a csillagok közé, abba a szép, mennyei világba, amelyet Karel elképzelni ugyan el tud, de elmesélni nem. Úgy látta, Mariana mosolyog. Sokáig feküdtek így, nem tudták, hogyan, mikor aludtak el, nem álmodtak, magatehetetlenül aludtak, mint a kicsépelt búza a zsákban.
Még csak szeptember eleje volt, a legnagyobb munkák közepén jártak, de már készülődött bennük a tél. Kis félelemmel, de nagyobb bizakodással várták ezt az elsőt, amelyet a saját házukban töltenek. Tavaly a leghidegebb hónapokban éjszakára Anka a hátsó szobájukba engedte őket. Nem volt benne kályha, de az a ház valahogy átmelegedett, reggelre se fagyott meg a víz a mosdótálban. Mariana a télen szapfpant főzött a disznóvágások után a kalyiba mellett. Minthogy a legtöbb asszony nem értett hozzá vagy nem akart vele foglalkozni, mind neki adták a hulladékokat, így annyi mosószappanja lett, hogy el tudta cserélni lisztért, tojásért, tavasszal csirkéért, és mire a házuk megépült, már egész szép kis tyúkudvart tartott. A szappanból Ankának is adott, és az asszony hamar meglátta a lehetőséget, kérte Marianát, adjon még pár tömböt, eladná a városban a cselédeknek, azok nagyra értékelik a jó vidéki mosószappant, így Mariana egy pár koronát is kereshet. Elszámoláskor ezt is hozzávették a törlesztéshez. Ősszel aztán nem engedte Karelnak, hogy segítséget fogadjon a kerthez, inkább egymaga elvégzett minden munkát, az utolsó fillérnek is utánament, tudta, hogy mi mindenre szükség lesz, ha megérkezik a gyermek. Minden fillért valami értékre váltott, amint tehette, mert azt is megtanulta, hogy a pénz nem sokat ér, a háború óta egyre kevesebbet, ahogy az összespórolt vagyonkájuk se ért sokat, mire ideértek vele. Szekeresnének bérmosást vállalt, szép szőtteseit avatta be, keményítette, vasalta, de tőle utóbb már nem tejet kért a munkáért, hanem azt mondta, inkább szőjön neki kelengyéhez valót. Karácsonyra megvoltak a vánkosok, lepedők, és amikor Szekeresné rájött, hogy itt gyermekáldás lesz, egy-két babaholmit meg egy szép pólyát odaadott az ő régi kelengyéjéből. Nagy, puha asszonyság volt, de a keze olyan gyorsan járt a szövésben, hogy akármelyik fiatal megirigyelhette. Mariana eljárogatott hozzá szombatonként, és tanulta a szövés csínját-bínját, aztán Szekeresné felállított neki egy kisebb szövőszéket, azt mondta, ha megsző rajta egy-két lepedőt, cserébe el is viheti, dolgozhat vele otthon. Így került a szobába, az ablak felőli sarokba a kis szövőszék, és Karel pedig úgy tervezte a bölcsőt, hogy éppen elférjen az ágyuk végénél. A ház mögött kövekből rakott műhelyféleségben ácsolta, de még nem vitte a házba, azt csak akkor, ha meglesz a gyerek, nehogy bajt hozzon rájuk.
A május még bolondosabb volt, mint az április, Mariana szokás szerint hajnalban kelt Karellal, és míg a férje a konyhában rongyba kötötte a nagy karéj kenyeret, hogy kivigye magával a földre, ő a tyúkokat eresztette ki, kevés kukoricadarát szórt eléjük, spórolósan, ahogy szokta, aztán kilépett az udvar mögé, hogy vessen egy hajnali pillantást a kertre. Lábánál megjelent a foltos macska, amelyik tél óta ott sündörgött a ház körül. Mariana elnézte a csenevész napraforgókat, amelyeket Karel kívánságára a kert innenső végébe ültettek, minthogy az ura ezeket akarta látni, ha kijött a műhelyébe. Hiába mondta neki, hogy nem él az itt meg, nem terem az jól ilyen vidéken, azért csak bevetettek vele két teljes sort. Abból aztán olaj nem lesz, mondta Mariana, de csak csinálta, gondolta, ennél nagyobb bajuk sose legyen, mint két sor vacak napraforgó a férje kedvéért. A macska a lábához dörgölőzött, pedig nemigen remélhetett semmi potyafalatot, legföljebb ha simogatást, Mariana le is hajolt hozzá, és akkor mintha egy vékony szál, amelynek a létéről eddig nem is tudott, elpattant volna benne odabent, mélyen a köldöke alatt. A derekába hasított az első fájdalom, és levegőt se tudott venni másodpercekig. Úgy maradt, lehajolva, a macska szemét nézve, amelynek üveggolyótükre azt üzente, hogy minden élő sorsában van valami közös. Hogy ebben a tükörben ki szólt kihez, nehéz lenne megmondani, de Marianába a fájdalommal együtt a rémület is belehasított, egy ravasz kétely, hogy ugyan honnan tudhatja, képes lesz-e arra, ami rá vár. Az egyetlen közeli, vére szerinti rokona, akit megkérdezhetett volna erről valaha, az anyja volt. És ő így veszett el, itt ért véget, ezen a ponton, ahová most ő készül. Honnan is tudhatná, hogy nem vár-e ugyanaz őrá is, honnan volt eddig őbenne az a nagy bizalom, az a sok erő, hogy egyszer sem gondolt rá, hogy akár baj lehet. Az ő kezét se fogja most majd se nénje, se anyja, se ismerős bábája, egyedül lesz, ha jön is a segítség, idegen asszonyoktól jön. Honnan tudhatná, hogy nem itt ér-e véget minden, ahol hitte, hogy csak kezdődik. Meleg víz folyt a combján, terpeszben előrehajolva várta, hogy elálljon, nézte a macska szemét, az meg nézte őt, végtelen türelemmel.
Karel a házból kilépve a derengésben kereste Mariana sziluettjét a tyúkudvar körül, várta, hogy közeledik, ahogy minden hajnalban, de nem látott semmit, alig vette észre a térdeire támaszkodó alakot a baromfiudvaron túl a kertnél, de amint észrevette, rögtön tudta, mi a helyzet. A szobába kísérte a feleségét, és rohanva indult a kocsmába, mert a Bart feleségét kellett értesíteni, tudta, hogy ő szokott segédkezni az asszonyoknál. Bartné Szekeresnéhez futott át, akinek a lánya bába volt, Zárodra ment férjhez, hogy küldenének érte. Szekeresné is már a tyúkokat etette, Szekeres a konyhában szalonnázott, ugrott azonnal, fogott be a könnyű kocsiba, egy óra se kell, hogy megjárja az utat Zárodra itt a hegy mentén. Kidöcög a faluból, ereszkedik egy keveset, és aztán jobbra a Laposnál a leágazásnál kijárt úton, amelyen egy szekér épphogy elfér. Zárod csak néhány ház, azok az elszántak építették, akik azt hitték, ott jobb a föld, mint Szegélyen. Oda ment férjhez az ő kedves kislánya két éve, a Jolánka, bábának tanult Trenken, az apja bízott benne, hogy ott is marad, városi asszony lesz belőle, de a szíve után hazajött a fiúhoz, akit szeretett. Azóta félig a parasztasszonyok életét élte, félig meg a bábákét, mert Zárodra is, Szegélyre is őt hívták szüléshez, meg Limotára is, ami a másik irányba volt. Szekeres mindig azt mondta, sokra vihette volna a városban, de Jolánka ezt nem állta hallgatni, keveset beszéltek. Jó gyerek volt a férje, csak hát az is olyan egyszerű, szegény falusi, Szekeresék nem ilyet képzeltek a lányuk mellé. De amikor hívták, az apa boldog büszkeséggel pattant kocsira, és zötyögött érte, ahogy aznap hajnalban is, és vitte az asszonylányát maga mellett haza, mint egy kendőbe burkolt értékes csomagot. Kalapját, amelyet egyébként mélyen a szemébe húzva hordott, ilyenkor kissé hátratolta a homlokán. Mariana fel és alá járt a konyha és a szoba között, Karel az ajtóban toporgott, amikor Bartné nagy hanggal megérkezett, és leteremtette a leendő apát, hogy ne ácsorogjon, fűtsön be, és azonnal melegítsen vizet a legnagyobb fazékba, amijük csak van. Mariana ugyan sosem kedvelte különösebben ezt az asszonyt, maga sem tudta, miért, talán csak a kocsma miatt, most azonban nyugalom szállta meg, ahogy hallotta a szigorú utasításait. Hamarosan Szekeresné is bedöcögött vaskos lábain, tépéseket, régi vásznakat hozott, és azt mondta, hogy előbb túl lesz rajta, mint hinné, és Mariana hinni akart neki. A többire alig emlékszik. A járkálás, a fájdalom, izzadás és vacogás, a guggolás összeszorított foggal, saját torokhangjai egyetlen zavaros, időn kívüli jelenetként maradtak meg benne. Ezek a képek összemosódnak a későbbi szülések képeivel, és elvesznek, mert összekeverednek, mint a vére szaga a segítők hónaljának szagával, Bartné nagy, kerek mellének ingására emlékszik, meg a feszültségre, ami egy addig elképzelhetetlen ponton is túlhajlik, és pillanat alatt szűnik meg, ép ésszel felfoghatatlanná téve a születést.
A nap jóval túl járt a delelőn, amikor ez a pillanat bekövetkezett. A három asszony, Bartné, Szekeresné és a fiatal bába, Jolánka sürögtek a portán, és úgy elrendeztek mindent, hogy mire Mariana felült az ágyban, már szinte nyoma sem volt az eseménynek. Az ágy végében állt a faragott bölcső, benne a kisfiú, akit majd Károlynak keresztel Jusztin atya következő vasárnap, hajnalban, a mise előtt. És Jusztin nem mulasztja majd el, hogy elmondja, milyen csodálatos adománya az Égnek, hogy ő maga keresztelte az anyát húsz évvel azelőtt, aztán este a Bart kocsmaasztalánál még hosszan lamentál rajta, milyen kifürkészhetetlen is az Úr akarata, amely őt idevezényelte, és hogy bárki bármit is mondjon, ez is egy kis csoda, hogy éppen ide vetette őt, ahol az az asszony él, akit kisgyermekként, élete első keresztelőjén ő maga vett a nyájhoz.
Karel a születés estéjén felnyitotta a szép kötésű kis bibliát, amit az esküvőjükön kaptak attól a jó szándékú paptól, és szögletes, esetlen betűivel, ceruzával beleírta a dátumot és a gyermek nevét. A bejegyzést Mariana orra alá dugta, jóváhagyó bólintást várva, minthogy Karel olvasni jobban tudott és jobban is szeretett, mint írni. Ezt Mariana eleinte nem igazán értette, hiszen látta Karel kézügyességét a fafaragásban, mondta is neki, hogy az íráshoz nem is kell több, de Karel állította, hogy az mégis más dolog. A betűkben sokáig bizonytalan volt, még olvasásnál is, de ezt nem árulta el, ha szöveg került elé, mint az az újság, amiben a birtokról írtak, Marianát kérte meg, hogy olvassa hangosan. Ő pedig figyelt, minden mondatot megjegyzett, azután magában többször, amikor úgy hitte, senki nem látja, elolvasta, szájával némán formálva a hangokat, mint a gyerekek, aztán addig-addig gyakorolt minden elébe kerülő betűvel, hogy mostanra már keresni kezdte, hol juthatna olvasnivalóhoz. De mindez nem segítette a betűvetésben. Azt, hogy ő maga formázzon meg szavakat papírra, nehezebb és felelősebb dolognak tartotta, olyasminek, amit a szolgabírófélék, a városi, nadrágos emberek, meg talán az olyanok csinálnak, mint a Gede öccse. Érzékelte a saját szavai és az olvasott szavak közötti különbséget, a toll- vagy ceruzavonással össze nem köthető távolságot.
Mariana a fiát nézte, magánál tartotta az ágyban az első éjszakán, kettejük közé fektette, figyelte az apró száját, kíváncsi, nagy szemeit, amelyeket lassan nyitott és csukott, látszott, ahogy elálmosodik. Még soha nem látott embert elaludni, most először figyelte meg, hogy hagyja el az éber világot valaki, méghozzá egy ilyen friss élet, aki éppen csak létezik ezen a világon. Örülni akart a gyermeknek, a fájdalmait felejteni, nem gondolni rá, milyen kín lesz kimászni az ágyból, milyen lesz a holnap, amikor ő ugyanúgy fel fog kelni hajnalban, mint máskor, hiába mondták az asszonyok, hogy feküdjön egy napot, ha gondolt is ezekre, elhessentette, most csak a gyermeket akarta látni, ezt a furcsa lényt, aki most már mindig itt lesz, de nem tudta őt látni. Mintha ködbe-vattába volna csomagolva, mintha valami hűvösség venné körül, szinte félt tőle. Karcsi, Karcsika, próbálgatta, mondogatta a nevét. Talán ha lány lenne, könnyebb lenne megszeretni, tette hozzá magában, de nemigen hitte. Annak az évnek a telén az ég lejjebb ereszkedett. Karel hiába nézett felfelé, ahogy három évvel azelőtt, amikor Marianával elhatároztak, hogy maradnak, megtelepednek, viskót ácsolnak, aztán házat építenek ezen a hegyoldalon, és részévé válnak a falunak, igyekeznek majd jó szomszédai lenni a régieknek és az újaknak is. Akkor a kemény talajon állva úgy látták, elég magas itt az ég. De most mintha egy fullasztó fehér tömeg került volna föléjük, mint a vatta, amely leszorítja a pilulákat az üvegcsékben, amiket gyomorbajra szokott hozni a városból az idősebb Gede. Majd lassan a dugót is rájuk nyomja valami láthatatlan kéz, és csak azért nem fulladnak meg, mert a hegyről folyamatosan zúdul alá a jeges förgeteg. Volt most két-három jó telünk, mondogatták Bart kocsmájában a népek, és Karel kénytelen volt elfogadni, hogy szerencsés pillanatban érkeztek. Vacogtak a kalyibában, de a legrosszabb időket kihúzták a fiatalabb Gede és Anka hátsó szobájában, tavaly télen meg már a saját kályhájuk fűtött. De most reggelre vékony jég volt a mosdótál vizének színén. Reggeltől estig etetni kell a tüzet, nem hagyhatja kihűlni a házat. Fát kellett hát szereznie, mert ezt a telet nem fogják kihúzni annyival, mint a tavalyit, hiába tüzel el mindent, kukoricacsuhét, pelyvát, forgácsot, az semmit nem ér. Mondták ugyan, hogy kemény télre kell készülni, beszélgették a kocsmában, de Karel úgy hitte, minden tél kemény, hát nem lehet ez se sokkal különb az otthoniaknál, hiszen azokat is valahogy csak túl kellett élni. Nem tudta, hogy itt egészen mást értenek kemény tél alatt.
– A szag – mondta Graber, de Graberre nemigen hallgatott, mert iszákos volt. A munkában ugyan megbízható, amíg az első liter bor le nem folyt a torkán, utána viszont másnapra kellett halasztani az alap, a kút, az árok, a ciszterna kiásását.
– A szag, érzi-e? – ismételte a kocsma előtt, és kiürítette a poharát. Karel nem értette, mire gondol.
– A levegőben van – mondta Graber –, a hó szaga.
– Menjen már, a hónak nincs szaga.
– Dehogy nincs. Csak szippantson mélyen a levegőbe!
Karel megtette, miért is ne, mélyet lélegzett, de csak a bor szaga siklott az orrába, meg az őszi trágyázás lebegő melege.
– Nem jól csinálja! Mélyre, a tüdejére vegye, lépjen ide ki az útra! Kilépett, nagyokat szippantott a levegőből, még a szemét is lehunyta.
– Nem olyan erős – magyarázta Graber, ahogyan gyerekeket szokás tanítani olyasmire, amit nem annyira érteni, mint megérezni kell, hogy aztán természetükké váljon. És amikor Karel már éppen azon kezdett volna gondolkodni, hogy itt a bolondját járatják vele, valahol az orrürege hátuljában, vagy talán a torkában megérezte a hó szagát, valóban, igaza van a Grabernak, van annak is szaga, talán nem is a hónak, hanem magának a hidegnek vagy a havat hozó felhőnek, már távolról is lehet érezni, ha az ember lehámozza az erős, közeli aromákat, a föld, a bor, az izzadság, a por, az állatok, a trágya, a főzés és minden földi tevékenység szállongó szagát. Ott, alattuk, egykedvűen hömpölyög a hidegszag. Beleborsódzott a háta.
– Na? – Graber megcsapkodta a hátát a csontos kezével. – Érzi? Karel megvonta a vállát, hirtelen ostobaságnak tűnt az egész, hallott már ilyesmiről, az embert más ember is befolyásolhatja, hogy olyasmit lásson vagy gondoljon, esetleg érezzen, ami nincs is ott.
– Majd belejön – mondta Graber, és elkacsázott a kocsma belseje felé.
Karel egy kis ideig még álldogált odakint, mélyre szívta a levegőt, hol becsukta a szemét, hol inkább kimeresztette, mintha látni is akarta volna a szagot, de nem látott egyebet, mint az eget, néhány szétkent, átlátszó felhőt, a templom tornya fölött köröző barna héját. Hazament, hogy befejezze a ház mögött épülő műhelyének tetejét. A falat kövekből rakta, a tetőhöz maga csiszolta a léceket. Rövidebb oldalába fáskamrát épített, és megelégedéssel nyugtázta, hogy szinte mindennel készen van, a kamra is tele tűzifával. Most mégis meggondolta, úgy látta, nem lesz elegendő, a jövő héten megpróbál még jó tüzelőhöz jutni, igaz, még nem tudta pontosan, miből és hogyan.
Este málét vacsoráztak, a kisgyereknek is adtak már egy-két falatot, aztán Mariana a bölcsőbe tette, nemsoká kinövi, gondolta Karel, itt az idő kiságyat készíteni neki, de ez legyen a holnap gondja. Végre egymás mellett feküdtek Marianával az ágyban.
– Azt mondják, igen hideg, kemény telünk lesz – mondta, inkább csak magának meg a gerendáknak, mint a feleségének.
– Tudom – válaszolta Mariana. – Már itt van a szaga a levegőben.

 

 

— Artkartell

2023. június 05., hétfő 08:36
kapcsolódó cikkek
ajánló

Keresztesi Botond porpasztell képei elé

Fátyolszerűség, bársonyosság, áttetszőség.

támogatók