Artkartell - Conditio Inhumana

AZ ÖSSZES KÉP: Részlet a Conditio Inhumana című csoportos kiállításból, 2019, Magyar Nemzeti Galéria

Conditio Inhumana
Magyar Nemzeti Galéria
2019. január 12–február 3.

Az elmúlt év novemberében útjára indított kezdeményezés folytatásaként újabb pop-up kiállítás nyílik a kortárs magyar képzőművészet fiatal és középgenerációs képviselőinek munkáiból a Magyar Nemzeti Galériában.

A kiállítás – egy bizarr kereskedelmi expót megidézve – szárnyasok életnagyságúnál nagyobb portréival üdvözli az érkező látogatót. A fotókon szereplő – látszólag közönséges – csirkefajta, a Novogen White Light csaknem teljes egészében ember alkotta teremtmény, az elmúlt évtizedek géntechnológiai és biokémiai csúcsteljesítménye, melyet nem húsfeldolgozás, hanem gyógyszeripari célokra fejlesztettek ki. Szalai Dániel háromrészes projektjében ennek a különleges tojónak az ipari tenyésztését vizsgálta a Novogen cég franciaországi központjában. Szalai portrésorozatában a csirke nem csupán az ember és természet viszonyára irányuló alapvető kérdésfeltevések médiumaként, hanem mint az emberi létezés metaforája jelenik meg. A kiállítás a központi falegység egyedi csirkeportréival, kiegészítve az üzemi környezetet dokumentáló felvételekkel, valamint a cég marketinganyagaival és kezelési útmutatóival mindhárom projektrész anyagából közöl egy szűkebb válogatást.

A tökéletesség eszményét, a mechanikus, technológiai fejlesztések helyett az esztétikumhoz kapcsoló alkotói pozíciót Szabó Ádám munkája képviseli. Organikus és mechanikus dimenziók konfrontációjával esztétikum és funkció ambivalenssé váló viszonyára mutat rá: különböző gyümölcsökön végzett plasztikai sebészeti beavatkozást és hibás, túlérett, rothadó részeiket egy másikból kimetszett egészséges darabbal pótolta. A többelemű projekt kiállított képei előrevetítik, hogy a kiegészítések nem ízesülnek, nem válnak eggyé a gazdatesttel, így a fonnyadást csak egyre nagyobb pótlásokkal lehet eltüntetni, mely végül az eredeti gyümölcs megszűnéséhez vezet. Az ideáltipikus gyümölcs megalkotásának kísérletével Szabó szépség és tökéletesség fasizmusára reflektál korunk fogyasztói társadalmában és az ember képtelen vállalkozásaira, hogy tökéleteset teremtsen.

Forma, funkcionalitás és esztétikum kölcsönhatásainak izgalmas példája Halász Péter Tamás munkája. A kaleidoszkopikus tükröződési rendszeren alapuló light-box egy szürrealisztikus erdőt sejtet, melynek bizarr esztétikát kölcsönző elemei azonban a valós tárgyi, természeti világból merítenek. A speciális ültetvények nemesített, magas terméshozamú, kiváló fűtőértékű fafajtáit hasznosításra, kivágásra telepítik. Halász a valós funkciót, a hő formájában történő energia-leadást absztrahálja fényben izzó, sematikus fákká és helyezi egy síkképernyős tévékészüléket vagy monitort idéző, fekete, tükröződő üvegfelület mögé. A fény így nemcsak a hő absztrakt allegóriájaként játszik fontos szerepet, de – mint mesterséges fény – magának az installációnak is alapja és az ember által épített környezet alapvető médiuma is, utalva az elektromos kommunikációs eszközök által kibocsátott „piszkos fényre”

A csirketenyészüzemekéhez hasonló technológiai letisztultság és extrém funkcionalitás jelenik meg Molnár Zsolt első látásra szuprematista képinstallációkat idéző munkájában, mely azonban egy ténylegesen létező mezőgazdasági gépből indul ki. Konkrét rendeltetést kap a kollázs köré épített fémkonstrukció is: térben pontosan leköveti, mintegy szimulálja az ábrázolt agrártechnológiai eszköz működését. A geometrikus struktúrává absztrahált növényvédő szerkezet mementóként hívja fel a figyelmet az agráripar végtermékei mögött egyre kevésbé azonosítható és egyre inkább láthatatlanná váló termelékenységfokozó eljárásokra és folyamatokra, melyek tökéletesítésével az ember magától a természettől igyekszik megóvni a természetet.

A szikár, gépi esztétika Fridvalszki Márk absztrakt munkájában teljesedik ki leginkább a maga riasztó tökéletességében. Ez a hatás azonban nem kizárólag vagy elsősorban a formanyelvre vezethető vissza, hanem a mögötte rejlő koncepcióra, melynek kibontásához az absztrakció eszközéhez nyúl az alkotó. Fridvalszki motívumvilágát ugyanis – az ember fejlesztő tevékenységének abszolút élvonalát képviselő és leginkább erőforrás-intenzív – hadi technológiából, a gépek és a fegyverzet sajátos designjából meríti. Kilencelemű kollázssorozatában egymásba ékelődő, aerodinamikailag tökéletes felületek funkció uralta, különös formái és a megtévesztés, rejtőzködés céljából eredő sajátos színvilág köszönnek vissza, hangsúlyozva az átesztetizált, tiszta, tökéletes gép és a használatával okozott pusztítás közti feszültséget.

Szalai Dánielhez hasonlóan Gosztola Kitti is emléket állít az ember egyik sorsdöntő technikai vívmányának. A portrésorozattal ellentétben ezt azonban a dokumentatív célú megörökítés helyett konkrét műemlékállítással teszi. A világ fosszilisenergia-termelésének dedikált, alumíniumszerkezeten álló 3D print lírai hangvételével kiemelkedik jelen kiállítás anyagából, és – szándékoltan – egyben az egyetlen olyan alkotás, mely antropomorf lényt ábrázol. A kémény tetején álló, hellenisztikus eszményt megtestesítő tökéletes férfialak, Vulcanus isten – nem kevés iróniával – statuálja az elemek és a természet fölött uralkodó, azt kizsákmányoló (isten-)ember nagyságát. Kezében a grafikonnal azonban azt is sugallja, hogy egyben a pusztulás kezdetének emlékműve is. Ütköztetve az antikvitás természetről vallott ideáit a disztópikus jelennel Gosztola történelmi perspektívába helyezi, civilizációs léptékben világít rá ember és természet viszonyára. (Horváth Lili)

Conditio Inhumana

A mű megy, a művész marad