míg a Kádár-kori képzőművészeti életben
a geometrizáló, illetve biomorfikus absztrakció
a tűrt és a tiltott között oszcillált,
addig az építészetben létjogosultságot
és széles nyilvánosságot kapott
A Kassák Múzeum Karl-Heinz Adler, a drezdai absztrakt alkotó életművét mutatja be. A Kiscelli pedig Adler magyarországi kapcsolódási pontjai mellett arra összpontosít, hogy az 1970-es és 1980-as évek magyar középületein milyen formában jelenhetett meg a geometrikus absztrakt. A sokrétű és alapos kutatáson nyugvó rendezés a társadalom, a kultúra és a politika összefüggésrendszerében vizsgálja a témát. Műtárgyak mellett szerepelnek makettek, épületfotók, irattári dokumentumok, valamint építészekkel és művészekkel készített interjúk, amelyek a youtube-on is megtekinthetők (itt, itt, itt, itt és itt). A kiállítás egyfajta kiterjesztett tárlatként működik, ami túllép a kiállítótér falain. A Köztérképpel együttműködve készítettek online és kinyomtatható verzióban Budapest-térképet, bejelölve rajta az épületdíszek helyszíneit. Ezeket egyénileg, vagy a múzeum által szervezett városi bringatúra keretében is végigjárhatjuk. A kiberkószálók pedig az Instagramon is tájékozódhattak.
A kiállítás vizsgálva a képzőművészet, az ipari formatervezés, az építészet, az urbanisztika és a kultúrpolitika összetett viszonyrendszerét kitér az absztrakció korabeli fogadtatástörténetére, művészeti vitáira, irányzataira, felhasználási módjaira, illetve a köztéri művek és épületplasztikák jogi/intézményi hátterére („kétezrelékes törvény”, Képzőművészeti Alap). Főleg Lantos Ferenc és a Pécsi Műhely tevékenysége kerül előtérbe, de szó esik többek között a bonyhádi Zománcipari Művekről vagy a Józsefvárosi Kiállítóterem programjáról.
A látogató azzal az ellentmondásos helyzettel szembesülhet a kiállításon, hogy míg a Kádár-kori képzőművészeti életben a geometrizáló, illetve biomorfikus absztrakció a tűrt és a tiltott között oszcillált, addig az építészetben létjogosultságot és széles nyilvánosságot kapott. Ez utóbbira több magyarázatot is kínálnak a rendezők: például dekoratív funkciót töltött be, illeszkedett a hatalom korszerűséget hangsúlyozó kommunikációjába, politikailag semlegesnek tűnt, megfelelt a sorozatgyártás szocialista ideológiájának és ipari hátterének. Jellemzőek voltak a művészek és a gyárak együttműködései, amelyek keretében lehetőség nyílt különböző technológiákkal való kísérletezésre. Ez egyrészt visszahatott az egyéni művészeti törekvésekre, másrészt az ipari innovációra. Továbbá a köztéri alkotások a művészet társadalmasítását és demokratizálását célzó, korabeli kultúrpolitikai törekvéseknek is részét képezték, ami pedig a Kádár-kori vizuális nevelés árnyaltabb értékelésére ösztönözheti a látogatót.
A köztéri alkotások – aluljárók, passzázsok, homlokzatok, reprezentatív terek díszeiként – bevitték az absztrakt látásmódot és formakultúrát a mindennapokba. Az más kérdés, hogy az emberek mit kezdtek ezekkel akkor és mit kezdenek ma.
Hiszen több szempontból sem egyszerű a megítélésük, helyzetük: nosztalgia, ellenszenv, értetlenség. Állami megrendelések termékeiként egy elnyomó politikai rendszer rekvizitumai, miközben értékékes műalkotások. A kiállítás egyik nagy erénye, hogy külön szekcióban foglalkozik ezen épületplasztikák utóéletével, amelyek az utóbbi időben sorra tűnnek el a városi környezetből (megsemmisítés, elbontás, elrejtés) akár egyéni, akár vállalati, akár kormányzati kezdeményezésekre (ld. a pécsi DÉDÁSZ-épület, az MTESZ-székház a Kossuth téren, a Szervita téri Belvárosi Távbeszélő Központ homlokzatának Csiky Tibor és Bohus Zoltán fémplasztikája).
Mindez pedig nemcsak a magyar művészettörténet egyik fejezetét, hanem a kulturális örökségünket is élesen érinti.