a műveknek megvan
a maga sorsa
Bernáth Aurél Budapest-pannója az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának hátsó falán
© a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum jóvoltából
Minden műnek megvan a maga sorsa. A majd 80 négyzetméteres budapesti panorámafestményt például körbe ajnározták és közszemlére tették. Egész pontosan kivitték az 1958-as brüsszeli világkiállításra, hogy a sokmilliós nézőközönség megcsodálhassa az ezüstös égboltjáról visszaverődő napsugarakat. Festője a kor kikezdhetetlen tekintélyű művészprofesszora, a díjjakkal és megbízásokkal elhalmozott társutas, Bernáth Aurél.
De mint mondtam: a műveknek megvan a maga sorsa. A gyönyörű, modern pavilonépület az '56 vérbefojtásától szabadulni akaró Kádár-rendszer sikeres propagandakísérlete volt. A külső, hátulsó falon eldugott, 18 méteres pannónál sokkal nagyobbat szólt a modernista homlokzat kristálymintás alumíniumborítása, vagy a matyómintás ajándéktárgyak a szuvenírshopban és az ez alkalomra kreált, „híres magyar” étel, a hortobágyi húsos palacsinta. A pörkölttel kitömött palacsintát azóta is esszük (nemcsak a műveknek, de az ételeknek is megvan a maga sorsa), Bernáth pannóját viszont azóta se láttuk. Majd 60 évig porosodott a Kiscelli Múzeum raktáraiban, anélkül hogy bárki megnézte volna.
A Gádoros Lajos tervezte magyar pavilon fő tömbje az 1958-as brüsszeli világkiállításon
© a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum jóvoltábólMost eljött a pillanat, hogy megcsodálhassuk a fémállványra szerelt pannót a templomtér kellős közepén. Ha tudunk fejben kirakósozni! Ugyanis Gróf Ferenc – a néhai Société Réaliste kollektíva magyar tagja – lehetőséget kapott a Bernáth-panoráma kortárs megdolgozására. Hát jól összekeverte a pannó négyzeteit, hogy véletlen se tudjuk kivenni a Gellérthegyről elénk táruló pazar látképet, a budai várral, a Dunával, a szélesen elterülő Pesttel és persze a nézelődő úri közönséggel.
Sokféle kritizáló módon nyúlhat hozzá képzőművész egy meglevő alkotáshoz. Rauschenberg kiradírozta a nagy előd, De Kooning rajzát. (Kegyetlen és tiszteletlen megsemmisítés.) Kicsit később, Richard Prince a lefotózott cigireklámokat adta el eredeti műként, Sherrie Levine pedig a legendás Walker Evans fényképeit. Ez már a zavarbajtő appropriation art korszaka. De ez a meghökkentő, polgárpukkasztó és repetitív módszer lekerült a napirendről. Az elmúlt évtizedeket az „intervenció” határozta meg: alig észrevehető jelek a gazdag jelentésű enteriőrben, klasszikusokhoz illesztett kortárs darab, régi mesterek okosan kiegészítve. Az intervenció mindig szellemes és diszkrét – szofisztikált gesztus.
Részlet Gróf Ferenc Mutató nélkül című kiállításából, 2016, Kiscelli Múzeum
© a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum jóvoltából, fotó: ArtkartellGróf Ferenc is az intervenció útján jár. Összekeveri a képkockákat (de nem rontja el végleg, a kiállítás végén kirakják az eredeti verziót is – ha valaki látni szeretné!), hangsúlyozva a múlt folyamatos de- és rekonstrukcióját. Hogy éreztesse averzióit a Bernáth-féle privilegizált társutasokkal, megidéz egy másik alkotót, Déry Tibort. Sok a párhuzamosság a két művész pályájában, mindketten átestek egy turbulens avantgárd korszakon, majd kikötöttek valamiféle realista ábrázolásmód és egyfajta baloldali elkötelezettség mellett. Csakhogy Bernáthnak nagyon bejött a kommunizmus: tekintély, hatalom, elismertség, pénz. 1958-ban – többek között – vele reklámozta magát a véreskezű Kádár-diktatúra külföldön. Közben Déry Tibor épp börtönben ült, '56-os szereplésének köszönhetően, és ott írta disztópikus regényét, az G. A. út X-bent, ami tele van mutató nélküli órákkal. (Eredeti címe Óra mutatók nélkül volt.) Innen kölcsönzi Gróf az összezavart pannó új címét (Mutató nélkül), mintegy a kiismerhetetlen, megírhatatlan, megmérhetetlen történelem metaforáját.
A kiállítás igazi nagy attrakciója, a pannó, tulajdonképpen értékelhetetlen ebben az összezavart formában. A körben kinyomtatott regényrészletek árnyalnak, a hozzá csatolt márványnapóra és a torzító tipográfiai játék ujjgyakorlat Gróf számára. Igazi intervenció: diszkrét idézőjelek szétszórva a térben. Nézzük az anyagot, és hamarosan azon kapjuk magunkat, hogy az egymásba torzított betűk helyett inkább böngésszük az Expóról szóló 1958-as filmhíradókat vagy épp az alumíniumöntő Martinász háttértörténetét. Lassan már a hortobágyi húsos palacsintához is megjön a gusztusunk.
A Bernáth-pannó háta, Gróf Ferenc „rendezésében”, 2016
© a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum jóvoltából, fotó: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence
