Artkartell - Németh Marcell: Csókolom, Marci lejöhet?

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Németh Marcell - Csókolom, Marci lejöhet? c. kiállításából, Szikra Képzőművészeti Bemutatóterem, 2025.

Szinte mindannyian jól emlékszünk még a kései szocializmus jellegzetes lakótelepi játszótereire. Ezek a nem éppen az EU komfort szabványrendszere szerint csatarendbe állított, sokszorosan átfestett mászókák, leszakadt hinták, nyekergő mókuskerek, vagy épp leásott autógumikra huppanó mérleghinták mégis mindannyiunkban meghatározó, mókás vagy épp szomorkás gyerekkori emlékeket ébresztenek. Ilyen emlékekkel rendelkezik Németh Marcell is, aki azonban nem pusztán a régi lakótelepi játszóterek után érzett nosztalgia végett fogott e játékok kicsinyített másainak készítésébe. Akárcsak korábbi stégjei, új „reliefjei” is a művi és természetes, a lehatárolt és a szabad, a kimért és végtelen alapélményeinek gondolati körüljárása kapcsán születtek.
Ezek a már-már makettekre emlékeztető játszótéri elemek, valamint a belőlük a kiállítótér falán épített „terek”, „grundok” nem pusztán a látogató érzékeinek megcsalását szolgálják. Túl azon, hogy egy illuzórikus látványt tárnak elénk, a játékelemek modell-jellege, művisége által a kreáció és a prezentáció aktusát is felvillantják előttünk. Németh a játszótér amúgy is mesterséges természetét a makett-szerű elemek művisége által jeleníti meg. Alkotásaiban a hangsúly nem a valóság és annak a művészetben történő reprezentációja között feszül, sokkal inkább a képi ábrázolás és a művi valóság rokonságának felmutatására törekszik.
Illúziókeltése az egyes darabok léptékváltásán alapszik, ami által egy képzeletbeli játszótér perspektivikus látványa elevenedik meg előttünk. Egyfajta szcenírozott tér jön létre a kiállítótérben. Ám a léptékváltás egyben disszonáns eleme is az illúziókeltésnek. Sokáig a térérzet így nem tartható fent a néző szemében: a szándékolt arányváltásokkal gyanússá válik a perspektíva, ami fokozatosan le is leplezi önmagát. Németh szándéka tehát nem a néző megtévesztése, sokkal inkább egy játék kikényszerítése, a játszótér kollektív emlékanyagának felidézése által.
Ez az önmagát leleplező műtípus a dokumentarizmus és a fikció határmezsgyéjén mozog. Részben igaz, hisz egy mindannyiunkban közösen létező emléket idéz meg. Részben hamis, mivel illuzórikus voltával megcsalja érzékeinket. A műegyüttes eme ismétlődő állapotváltozása, a képi illúzió és dokumentum karakter közötti ingadozás általános jellemzője Németh szcenírozott alkotásainak, mely a nézőt az ábrázolt terek alaposabb vizsgálatára készteti.
Az ide-oda billegő, a részben igaz, részben hamis érzetének játéka a deleuzi értelemben vett szimulakrumok jellegzetessége is egyben, mely nem valamiféle természetellenes csalás, hanem a nézőt bevonó, annak figyelmére igényt tartó és birtokló illúzió. Némethnél ezt az illúziót az anyagában megépített világ egzakt perspektívára történt megszerkesztettsége hivatott hitelesíteni, de a makett analízise során felbukkanó ellentmondások – a gyakori léptékváltás a végtelenbe felvett enyészpontok sokasága – növekvő szkepticizmussal töltik el a nézőt, aki így lassan kritikai szemlélővé válik. Mígnem megsejti miként is uralkodnak rajta a képek…

Németh Marcell: Csókolom, Marci lejöhet?

Ezt már láttad?