Mi marad belőlünk, amikor mi már nem leszünk? Hogyan őrződünk meg a későbbi korok számára, mit kezd velünk a kollektív emlékezet? Lesz majd, aki el tudja mesélni a személyes történetünket vagy visszafejthetetlen adatokká válunk egy archívumban és tömörített zipekben, több száz vagy ezer sorból álló excelekben, esetleg kiolvashatatlan nevű képfájlokban élünk tovább a jövőben?
Asztalos Zsolt Emlékraktár című projektje ezt a dilemmát járja körül. A Hadtörténeti Intézet katonaportréit kutatva megragadta azok ambivaleciája, az idealizált szépségű környezet és a realitás fenyegető mivolta közötti feszültség, majd a wetransferen megérkező .tif-eket, .jpeg-eket és exceltáblázatokat böngészve szembesült azzal, hogy az archiválás miként csupaszítja puszta adatokká az élő, emberi történeteket, és teszi azokat hozzáférhetetlenné és olvashatatlanná a későbbi korok számára. „Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: ő volt.”, olvassuk Radnóti Miklós Halotti beszédében, „és szőtte álmát, mint színes fonált: / a homlokán feltündökölt a jegy, /hogy milliók közt az egyetlenegy”, azonban épp ez az egyediség az, ami az archiválással és a digitalizálással semmissé foszlik. A személyes emlékezet idővel fokozatosan elhalványodik, a katalogizálással pedig éppen a privát történeteink azok, amelyek törlés alá kerülnek.
Asztalos Zsolt e projektjével rámutat arra, hogy az archívum önmagában egy hatalmi struktúra, hiszen a katalogizálás során tulajdonképpen a hierarchia csúcsán szereplők azok, akik döntenek arról, hogy az individuum személyes élettörténetében melyek azok az adatok, amelyeket érdemes megőrizni, amelyek a jövő számára érdekesek és értékesek lehetnek. A tudatos, hatalmi szóval, kizárólagos elvek alapján történő szelektálás mindig sérülékeny helyzetet teremt, hiszen aktiválja a cenzúrát, a múltat pedig fragmentálttá teszi.
A művész az elhalványuló személyes emlékezet és a digitálisan tárolt adatok közötti feszültséget emeli be most ebbe a térbe a dobozszerűnek ható, barkácsolt tárgyaival, amelyek épp annyira nehezen kategorizálhatók és katalogizálhatók, mint a személyes élettörténeteink. Határon billegő művek, amelyek egyszerre hatnak bútorként és fali objektekként, dekoratív designelemként vagy valamilyen funkciót betöltő tárgyakként, kézműves/iparművészeti alkotásoknak vagy képzőművészeti műveknek, megidézik a klasszikus archívumok és raktárak dobozait, tárlóit, fakkjait, ugyanakkor a digitális képernyők ikonjait. Megmagyarázhatatlan bútortól kezdve az adatdarabon át bármi lehet.
A térben ezek az alkotások két ellentétes minőségben tűnnek fel: a festett, lakkozott művek patinássága, valamint a nyersen megmunkált alkotások csiszolatlan durvasága vizuális feszültséget teremt, az egyik nemes, a másik hétköznapi, ahogy a személyes élettörténetek is. Vannak, akiknek a sztorijai kiemelkednek a többi közül, így jobban bevésődnek a kollektív emlékezetbe, másoké pedig nyersebbek, kevésbé kifinomultak, így az idő is hamarabb kikezdi őket. A kezeletlen alkotások az emberi élet és a személyes történetek sérülékenységére is ráirányítják a figyelmet, ugyanakkor a kézműves jelleg, a kraft mindig emlékeztet minket az emberire, arra, hogy a letisztult, látszólag steril tárgyak mögött is ott van az alkotó éppúgy, ahogy az adathalmazokban is (bár visszafejthetetlenül), de mégis megbújik valahol az egyén.
A Hybridart Space terében ezek a munkák installatív helyzetben jelennek meg: a falnak támasztott, otthagyottság érzetét keltő tárgyak segítségével egyszerre idéz egy raktárhelyzetet, ahol a tárgyak a maguk védtelenségében és láthatatlan mivoltukban jelennek meg, ahol minden a tünékenység és a prezerváció határán billeg, ugyanakkor a falra rögzített tárgyak a digitális képernyők Asztalát is megidézi, ahol átláható összevisszaságban jelennek meg a különféle ikonok, amelyekre aztán kattintva kitárulnak bizonyos univerzumok, olykor egy kép, máskor egy lista. Asztalos Zsolt tárgyai is rétegzett alkotások, amelyek komplex és gazdag világokat rejtenek magukban, azonban ezek - mivel nem tudunk klikkelni rájuk - épp annyira visszafejthetetlenül és hozzáférhetetlenül őrzik a tartalmukat, mint ahogyan egy .xls fájl.
Az Emlékraktár által vizsgált jelenség saját kicsinségünkre, az individuum jelentéktelenségére is folytonosan emlékeztet minket. Hogy végülis lehetünk bármekkora hősök a saját korunkban, harcolhatunk és életünket áldozhatjuk a hazánként, később lehet, hogy csak egy fotófájl marad belőlünk, DSCN1341.jpg, amelyet bár meg lehet nyini, mégis: végül mind néma katonaportrékká leszünk, ahol szépen fel vagyunk öltözve egy gyönyörű festői háttér előtt, de végül már senki sem fogja tudni, hogy milyen volt a gyerekkorunk, milyen veszteségek értek, megcsaltak-e, mit és kit szerettünk, milyen álmaink voltak, mi történt velünk a fronton, és, hogy miként íródott a sorsunk. „Nézzétek, itt e kéz, / mely a kimondhatatlan ködbe vész/ kővé meredve, / mint egy ereklye”.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Asztalos Zsolt Emlékraktár c. kiállításáról, Hybridart Space Galéria, kurátor Kocsis Katica, 2025.
© a művész és a Hybridart Space Galéria jóvoltából. Fotó: Bogdán Szőke Dániel
