Fabuláció, amely segít lélegezni

Herbert Aniko Algazöld csend bont virágot bennem kiállítása poétikus, csendes, érzékeny műveket mutat fel.

Herbert Anikonak a.k.a Hanikonak az alkotói praxisa mindig is társadalmi kérdések, jelenségek körül cirkulált, az utóbbi években pedig a környezetvédelmi, az ökológiai válsághoz köthető, az élővilággal kapcsolatos kérdéseket transzformálja át vizuális nyelvezetére. Így bár a kiindulópontja a tudomány, eszköze a poézis: érzékeny és tünékeny narratívákat gyárt, amelyek viszont már nem a tudatunkat, hanem az érzékeinket birizgálják, ezáltal képesek tágítani a perspektívánkat, kinyitni a szemünket a világra. Ugyanakkor Herbert Aniko a meseszövés eszközével gyógyít is: olyan képzeletbeli világba repít minket, ami terapikusan hat(hat) a befogadóra. Ahogy a kiállítás kurátora, Szabó Annamária írja: „a látogató számára az ökológiai válság alga-ambivalenciáját teszi megragadhatóvá a fabuláción keresztül”. Mesél, mi meg hallgatjuk, nem mond ki semmit direkten, hagyja, hogy megszőjük a saját narratívánkat a kihelyezett műalkotások segítségével.


„Haniko alkotásai olyan figurális és absztrakt formák tárházát vonultatják fel, amelyek folyamatos metamorfózisban lebegnek. Ezek a biomorf lények búvópatakként rétegződnek egymásra, és olyan kolóniákat alkotnak, amelyek összeszövik élő és élettelen, ember és nem ember, állat és növény területeit”,  mondja Szabó Annamária a tárlat kísérőszövegében, nekem pedig a hidrofeminizmus elmélete jut eszembe, ebben a térben ugyanis, mintha mi is memránszerű lények lennénk, akik fluidálnak ebben a térben és szinte organikus egységbe kerülnek a kiállított műtárgyakkal. Herbert Aniko „a perspektíva-alakító vizuális meseszövéssel segít abban, hogy napjaink ökológiai, társadalmi és mentális zavarában képesek legyünk lélegezni – az algákkal együtt, egy lényként”. A befogadás maga is fluidáló: lebegésszerű érzeteink támadnak, amelyeket a térbe belógatott textilmunkák könnyed mozgása még inkább felerősít. 

Herbert Aniko talán eddigi legkomplexebb anyaga látható a Karinthy Szalonban, ahol az intim, installatív szituációba rendezett műveket belógatott, nagyobb méretű alkotások egészítik ki. Mindkét tárgytípust változatos anyaghasználat jellemzi: az alkotónál korábban megjelent kollázsolás most egyfajta csúcsponthoz érkezett el, ahol az ambivalens érzeket keltő anyagok szinergiába kerülnek egymással. A sérülékeny, efemer érzeteket keltő papírok már korábban is dominánsan megjelentek Herbertnél, azonban ez most kiegészíti a csipkézett, megmunkált faalapokkal, a különféle textilekkel, archív fotókkal, amelyek különféle érzelmeket és érzeteket váltanak ki a befogadóból. Fényes, puha, meleg, selymes, könnyű, kemény, sima, barázdált, új, régi. Nagyon sokféle minőség keveredik itt egymással, már önmagában érzéki gyönyört jelent az ezek közötti kapcsolatok, szövedékek felfejtése. Nagyon izgalmas Herbertnél az anyaghoz való odafordulás, az érzékeny figyelem, amivel észreveszi a különböző, akár hulladékként detektált matériában rejlő potenciálokat, a vizuális értéket, amiket aztán finom eszközökkel, szinte láthatatlanul képes beemelni az alkotásba. A sérülékeny kivágatok, a sebezhető felületek a törékenység fogalmát is beemelik a befogadásba, a fotó, a textil és a papír egymás mellé rendelése pedig a műfajok közötti oszcillálást teszi lehetővé.

Az alkotó két tudós nő életútját igyekszik vizuálisan megragadni, azok morzsáiból vizuális térképeket alkot, a perszonális aspektus felől haladva jut el egy általánosabb képig, és bár alapvetően apró részletek, pici, intim tárgyak dominálják a teret, Herbert holisztikus gondolkodásának köszönhetően azonban ezek az apró művek, kicsiny tárgyak egy narratívává fűződnek össze. A befogadás szempontjából nagyon izgalmas, hogy bár alapvetően kisméretű műtárgyakról van szó, azonban azok sűrűn rétegzettek, ezért közel lépve hozzájuk a látogató felismeri, hogy egy egész univerzumot rejtenek. Az egyes layerek, mint a múlt darabkái rakódnak egymásra, gyakran átfedésbe kerülnek, rejtve maradnak, sőt: nagyon klasszak azok a művek, amelyeket a művész egy transzparens papírréteggel zár le, mert így a tulajdonképpeni látvány homályban marad.

A kiállítás atmoszféráját hangsúlyosan meghatározza a titok, a sejtelmesség, ami egyrészt az életutakra, másrészt a globális kérdésre vonatkoztatva is értelmet nyer. Hiszen a két tudós nő életét sem tudjuk a maga totalitásában megismerni, sőt: valójában az ökológiai problémákat sem látjuk át a maguk teljességében, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Tünékeny, efemernek ható anyagok, lebbenő függöny, transzparens papír vagy épp átttesző bőr rétegek mögött rejtőznek a fotók, amelyek kiragadott pillanatok egy életútból, belőlük a képzeletünk segítségével tudunk teljes történetet rajzolni.

Egészen lelkesítő e kiállítás csendje is. A látványos, színekben tobzódó alkotások helyett itt most a kézművesség lassúsága, az anyagok természetessége, a tárgyak megtalálásában rejlő gyönyör tételeződik. A nézőt kontemplálásra, meditációra hívja, a műalkotások tempója arra késztet minket, hogy lecsendesedjünk, hogy elkezdjünk befelé figyelni. Hogy megtaláljuk az apró dolgokban rejlő szépséget.

AZ ÖSSZES KÉP: Enteriőrök Herbert Aniko kiállításából, 2024, Karinthy Szalon, Budapest.

© a művész és a Karinthy Szalon jóvoltából. Fotó: Bilák Krisztina

A kiállítás október 3-ig látogatható. Kurátor: Szabó Annamária

— Kocsis Katica

2024. szeptember 11., szerda 10:07
kapcsolódó cikkek
ajánló

Ki az úr a háznál?

House of Mine – Echoes Within // Virág Benedek Ház

támogatók