Ez a hely családok origója, az a kiindulási pont, ahol a tagok újra és újra találkoznak, időt töltenek egymással, megélik az örömteli pillanatokat és átsegítik egymást szomorúsággal terhes időszakokon. A bútor időkapszulaként szolgál, a család közös emlékezetét tartja fenn, és várakozik arra, hogy szülők, gyermekek, testvérek újra összeüljenek körülötte. Az általa megteremtett tér már-már szakrálisnak mondható, hiszen generációk felsorakozásával az ember eredettörténete is kirajzolódik.
Gocníková Barbara rohadó asztala egy szörnyűségek helyszínéül szolgáló tetthelyként hat. A bútorok jelentős részét megette a penész, a lábak kifordultak önmagukból. Egyedül az asztalfő érintetlen. A behúzott szék előtt egy csikktartó, benne égő cigaretta, mintha valaki épp az imént szívott volna bele, pedig a bomlás lassú folyamata mutatja, hogy az enyészet régóta tart. A halk rágások, az evés távoli hangjai és a lassan kifújó füst hangja nyugtalansággal töltik be a termet.
A Broken Altar egy memento mori, egy belülről elhaló család maradványa. Az installáció a művész személyes élményeiből, a diszfunkcionális családi környezet érzelmi terheiből táplálkozik, és ezen keresztül hívja életre a kollektív tapasztalás továbbgondolását. Az étkező fizikai tere, amely a gondoskodás és az együttlét hagyományos szimbóluma, Gocníková munkájában a feszültség, a széttartás és az érzelmi viszonyok hiányának helyszínévé válik. Az egyre bővülő installációsorozat jelenlegi, Isolation of Father állomása az apa alakjával foglalkozik. A szétrohadt asztallal szemben az érintetlen apai szék egy vastag páncél, amely mögé a nézők számára is oly ismerős apaalak minduntalan visszahúzódik. A művész a posztkommunista és kelet-közép-európai családokban tipikus családfő feltörhetetlen és megismerhetetlen jellemét önvédelmi mechanizmusként ábrázolja, amely ironikus módon épp a családtagok kötődéseinek felbomlását okozza. A kiállítást kísérő hanginstalláció is az apa izolációját és a férfiszerepekkel szembeni örökölt elvárások összetettségét erősíti, hiszen míg a háttérben a család közös étkezésének zajait halljuk, addig az apa magányos cigarettázásának hangja egyre mélyebb árkot ás közéjük.
Ha az asztal az oltár, akkor a közös étkezések jelentik a rituálét. A család szentsége felbomlott, a tagok hit helyett öröklött traumákat, hallgatást és diszfunkcionális viselkedési mintákat hagynak egymásra. A penész és a rohadás egy lassú, alattomos folyamatot szimbolizál – a családi konfliktusok ebben az esetben nem robbanásszerűek, sokkal inkább csendben, észrevétlenül emészti fel a kapcsolatokat. Az installáció köré felhúzott falakat egy Gocníková által kifejlesztett, biológiailag lebomló anyag borítja, amelyet bizonyos időközönként vízpermet ér. A nedvesség hatására az anyag természetes úton bomlik, és előreláthatólag a kiállítás végére teljesen leválik az álfalról, végleg szertefoszlatva a biztonságot ígérő családi fészek illúzióját.
A kiállítás legnyugtalanítóbb felismerése, hogy ez az asztal korántsem egyetlen, egyedi történetet mesél el. A generációkon keresztül továbböröklődő családi traumák és viselkedési minták a jelenünket alakító tágabb társadalmi, politikai és kulturális összefüggésekre is rámutatnak. A tárlat nem csupán egy személyes emléket ábrázol, hanem egy súlyos kollektív tapasztalatot.
Gocníková Barbara installáció, objekt és performansz határterületein dolgozó szlovák multidiszciplináris művész. Művészetének kulcsmozzanata a pszichológiai tapasztalatok fizikai térré alakítása; az a folyamat, amely során a személyes történeteket egy egész társadalom vagy generáció közös élményévé emeli. Munkáinak központi fogalma a „mentális tér”, az a belső érzelmi táj, amelyet mindannyian magunkban hordozunk, mégis ritkán öltenek látható formát.
AZ ÖSSZES KÉP: Enteriőrök és részletek a kiállításból, Budapest, Liget Galéria, 2026.
© a művész és a Liget Galéria jóvoltábólA tárlatnak otthont adó Liget Galéria tudatosan és következetesen igyekszik erősíteni a kelet-közép-európai alkotók bemutatását. Ez a regionális fókusz erős, párbeszédteremtő pozíciót biztosíthat az intézmény számára, és teret adhat a közös történelmi, társadalmi és posztkommunista tapasztalatok kortárs feldolgozásának. A galéria szerény fizikai kiterjedése ellenére folytonosan erős és koncentrált kiállításokat vonultat fel, amelyekkel a szűkös, intim adottságokat rendre az előnyére kovácsolja. A steril white cube elrendezést újra és újra feloldva a hangsúlyt az atmoszférára, a lírai és narratív elemekre helyezi, aminek köszönhetően tárlatai kilépnek a hagyományos modern bemutatótér kereteiből, és hosszan velünk maradó, zsigeri tapasztalattá érnek.
