Fridvalszki Márk: Homeless Between Yestermorrows
Horizont Galéria
2020. február 19–április 1.
A Homeless Between Yestermorrows folytatja Fridvalszki An Out of this World Event kiállítássorozatának utópikus korszakokat feltáró (an)archeológiai munkálatait, ezúttal tovább ásva, egészen a hatvanas-hetvenes évek mélyrétegeiig. Az űrkorszak forradalmi formatervei, absztrakciót appropriáló lemezborítók, avantgárd jazz-improvizációk és a „populáris modernizmus” egyéb vizuális-szónikus leleteinek kísérteties kollázsai a kritikai nosztalgia felhajtóerejével kísérlik megtermékenyíteni, utópia-impulzusokkal feltölteni jövőtlen jelenünket.
»Sci-fi, jövő nélkül című esszéjében Judith Berman arra a megállapításra jut, hogy a science fiction mint alternatív jövőkkel konfrontáló képzeletgyakorlat kimerülni látszik. A kortárs sci-fi többségében, új utópia-impulzusok híján, csupán a műfaj bejáratott témái és formái, más szóval a múlt jövői reciklálnak. 2001-ben, Berman szimptomatikus szövegének megjelenésekor nem csak Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick Űrodüsszeiájának erre az évre datált világa tűnt távolibbnak, mint készítése idején, 1968-ban, de mintha maga 1968 is a jövőben játszódott volna.
A Homeless Between Yestermorrows, Slavoj Žižeket parafrazálva, a feje tetejére állítja azt az arrogáns kérdést, hogy mit jelenthet nekünk ma hatvannyolc és nyolcvankilenc ellenkultúrája, mit jelent az experimentális könnyűzene öröksége a jazztől a jungle-ig, az absztrakció társadalomformáló ambíciói vagy a modernség és az avantgárd imaginációs-intellektuális imperatívuszai – a valódi kérdés az, hogy mit gondolnának a hatvannyolcasok és a nyolcvankilencesek, az avantgárd művészek és radikális gondolkodók rólunk. Nem mi merülünk bele kedvünk szerint a múlt kilúgozott kulturális képzeteibe, az individualista eszképizmus eszközeként, hanem azok törnek be, kísértet módjára, a jelenünkbe. Nekünk kell szembenéznünk, az ő szemükön keresztül, „poszt-ideologikus”, kilátások nélküli korszakunkkal.
A hatvanas-hetvenes évek transzgresszíven táguló téridejéhez képest kortalan korunk egyik legalapvetőbb élménye az, amit temporális klausztrofóbiának lehetne nevezni: egy jövő nélküli jelenbe zártság, melyet az élőhalott múlt féllét-formái uralnak, a zombi-neoliberalizmustól a zombi-identitáspolitikán át a zombi-nacionalizmusig. A címbéli yestermorrow ezt a téridő-csapdát jelöli, egy „kizökkent idő” (Shakespeare) keltette rést, hontalan lebegést valahol a lezárulni nem akaró tegnap és az elkezdődni nem akaró holnap között. A kiállításban testet öltő temporális honvágy tehát nem pusztán egy más időre irányul, hanem magára az időre, az idő terének tágítására. Nosztalgia a nosztalgia iránt: a 20. század csaknem minden ellenkultúráját átható jövő-nosztalgia, avagy posztalgia (Sierk Ybema), kizárólag kollektív képzeletként működő modernitás-motorja megfoghatatlan messzeségbe került, az egykor produktív perspektívákat pedig egy mindent átható ellen-, avagy formális nosztalgia (Fredric Jameson) torlaszolja el. Ha az indusztriális kapitalizmusban az idő legyőzte a teret, ahogy Marx jósolta, akkor a poszt-indusztrális kapitalizmusban a tér győzte le az időt. Lars Bang Larssen szerint a kortárs kultúrában maga a halál halt meg: mivel nincs már jövő, ami a múltat elmúlttá tehetné, az kimeríthetetlen retro-ciklusok és immár idézőjelek nélküli posztmodern pastiche-ok formájában forog. Temporalitás nélkül nincs anakronizmus.
Az űrkorszak forradalmi formatervei, absztrakciót appropriáló lemezborítók, avantgárd jazz-improvizációk és a populáris modernizmus (Mark Fisher) egyéb vizuális-szónikus leleteinek kollázsai ebben a téren és időn kívülinek tűnő white cube-ban nem csak 1968-at hozzák kísérteties közelségbe, de az Űrodüsszeiát is, pontosabban azt a félig hipermodern, félig neoklasszikus hotelszobát, ahová a főszereplőt, az űrhajós David Bowmant a film végén a láthatatlan földönkívüliek bezárják: egy steril, egyszerre anakronisztikus és futurisztikus tér, amelyben Bowman meghalhat és újjászülethet, hogy helyretolja a kizökkent időt. Fridvalszki avantgárd vágyódása pedig éppen erre irányul, „egy olyan »visszába«, ahonnan nézve még volt »előre«”: a modernitás utópia-impulzusai, a kiállításokban konstruálódó képzelet-katalizátorok révén újra termékennyé tenni az impotens időt, kilövődni a kortalanság körkörösségéből, visszatérni a jövőbe. Egy temporafób korban a temporafília lehet a legélesebb fegyverünk.« (Zemlényi-Kovács Barnabás)
Fridvalszki Márk / Homeless Between Yestermorrows / Horizont Galéria