A fűtakaró fölött kavargó növényzet kusza hálóként kapcsol össze mindent, ami él. A növényvilág lassan bomlik ki, az érzékek elmosódnak benne, mint egy régi álom emléke. Egy hely, ahol az idő elveszti jelentőségét – a világ teljessége egyetlen térbe sűrűsödik.
Mély és komplex kertekbe kapunk betekintést Borbás-Tóth Marica és Tóth Annamária Rita Szép új világ című közös kiállításán. A kiállítótérbe lépve olyan érzésünk támad, mintha az óriási méretű festmények ablakokként nyílnának különféle ligetekre – a fülledt nagyváros betondzsungeléből különösen üdítő a hűs, légies növényzetben menedékre találni.
Az udvarra legtöbbször az élet metaforájaként gondolunk a benne fellelhető sarjadás, gyümölcsözés és elmúlás ciklikussága okán. Ám legalább ilyen izgalmas a kert térformáló és térértelmező szerepe. Michel Foucault a „heterotópia” fogalmával írja le azokat a különleges helyeket – köztük a kertet is –, amelyekben több, látszólag összeegyeztethetetlen tér rétegződik egymásra. A heterotópiák egyszerre nyitottak és zártak: első látásra hívogatóak, mégis titkos rend szerint működnek, melyben sosem nyerhetünk valós betekintést.
Nem véletlen, hogy a kert mint tér évezredek óta különleges jelentésrétegeket hordoz. A perzsa kertek például szakrális rend szerint épültek, középpontjukban gyakran egy medence vagy szökőkút állt, – a „világ köldöke” –, amely kapuja volt egy még szentebb helynek. De nem kell messzire mennünk az időben, hiszen hétköznapi tárgyaink is őrzik az udvar emlékét. A szőnyeg, eredetét tekintve, az édenkert szimbóluma. Egy mozgatható park, amely térkijelölő erejével válik meghatározóvá.
A kiállítás bátor és kísérletező karakterét a médiumhasználat gazdagsága adja. A vásznak mellett megjelenő textilművek, üvegszövet-munkák és kerámiaobjektumok nemcsak a tér érzéki rétegzettségét fokozzák, hanem a „kert” fogalmát is kitágítják. A levegőben lebegő textíliák fehéres, homályos rétegként fedik el az alattuk húzódó műveket, mintha módosult emléklerakódások lennének. A kerámiaformák ezzel szemben szilárdak és kézzelfoghatók, akárcsak a kavicsok.
A két művész kétféle kertet, kétféle menedéket tár elénk, amelyek egyszerre hívogatók és sejtelmesek. Borbás-Tóth Marica festményei burjánzó, túltelített vizuális tereket alkotnak, ahol a növényzet közelsége szinte nyugtalanítóan hat: a monumentális vásznak előtt belénk hasít emberi gyöngeségünk az anyatermészet elsöprő erejével szemben. Az egyetlen, ami oldja ezt a letaglózó érzést, az absztrakt és a figuratív határán lebegő levelek és szirmok, melyek hihetetlenül könnyedek, szinte fátyolszerű formákként vannak jelen, megnyitva ezzel a sűrű tér átjárhatóságát. Vásznai olyan világokat idéznek, mint a botanikus kertek üvegházai: párától homályos levegő, megszámlálhatatlan mennyiségű egzotikus növénnyel, melyek egymást takarják ki, határaik elmosódnak – legszívesebben benyúlnánk a festményekbe és elhúznánk egy-egy levelet és indát, hogy mögéjük nézhessünk.
Tóth Annamária Rita művei ezzel szemben tágasabb, mélyebb terekbe vezetnek, beborítanak és elnyelnek. Kompozícióiban mintha egy másik dimenzió nyílna meg – a képek nem sík felületek, hanem kapuk a gyönyörű ismeretlenbe. A lendületes ecsetvonások és határok nélküli tér misztikus atmoszférát teremtenek, miközben egy élő, lélegző, növekvő vidék tárul fel. Tóth festészetének origója régi családi házuk buja kertje – festményei olykor ennek a kertnek újraidézéseként hatnak, máskor e kertből kiindulva kalandoznak el új, ismeretlen természeti helyek felé.
A két művész különböző módokon foglalkozik a térrel – míg Borbás-Tóth munkáiban érezhetően benne vagyunk, addig Tóth festményeibe mintegy be kell lépnünk. Invitálva vagyunk, de a bemerészkedés aktusát nekünk kell megtennünk. Így Borbás-Tóth által megkomponált terek zártak, külsővel nem rendelkezők, Tóth képei viszont fellebbentik a külvilág létezésének lehetőségét azáltal, hogy távolságot tartanak nézőjüktől.
Ennek a térélménynek a váltakozása – az egyszer zárt, máskor nyitott, hol befogadó, hol elnyelő kompozíciók ritmusa – sajátos dinamikát ad a kiállítás egészének. A kétféle festői megközelítés közötti mozgás révén fókuszpontjaink is folyamatosan átrendeződnek: hol egy részletre, hol a nagy egészre, hol az ecsetvonásokra, hol a kép atmoszférájára figyelünk.
A nézői tekintet folyamatos mozgásban van, és így újra meg újra alkalmazkodnunk kell az adott mű egyedi szabályrendszeréhez, de édes teherként éljük meg. A Szép új világ kertjei egyszerre nyílnak kifelé és befelé, ahol minden látogatás egy újabb lépés az ismeretlenbe.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek a Szép új világ című kiállításból. Artkartell projectspace, Budapest, 2025.
© a művészek és a PP Center jóvoltából. Fotó: Kiss NellyA kiállítás július 7-ig látogatható.
