Adná magát a szóvicc, hogy a múlt szombaton hivatalosan is megnyílt Kieselbach Kortárs üde színfolt a Falk Miksa utca pompás palettáján. Rieder Gábor eddigi kurátori munkáiból mondhatni organikusan következett, nőtt ki ez a most megvalósult projekt, de talán ne szaladjunk ennyire előre. 
Fülledt délután, 35 fok, a galéria alsó szintjén küszködünk a levegővétellel, a szakértő brigád pedig a légkondi üzembe helyezésével. Batykó Róbert Cabin Crew kiállítása ebben a helyzetben már-már nyugtalanítóan életszerű, pláne, hogy lassan egyre több ember gyűlik össze a kiállítótérben. Mielőtt azonban elkezdenénk számolgatni főt és köbcentit beleértve, mikor fogy el a teremből az oxigén, észre kell vennünk, hogy maga a tárlat nagyon hasonló dolgot tesz éppen: a légitársaságok által gyártott biztonsági tájékoztatók, ún. safety cardok sematizált ábrázolásmódját utánozva arról gondolkodtat el, mennyi levegője, mennyi szabadsága maradt a művészi autonómiának az AI korában. Teszi ezt Batykóra jellemző módon viccesen és ironikusan, hangsúlyozva az AI kezdeti, fapados verziójának hibáit és furcsaságait. Batykó ugyan nem ellensúlyozza semmivel a helyzet nyilvánvaló abszurditását, nem fogalmaz meg arra vonatkozó állításokat, mit tud az ember felmutatni a mesterséges intelligenciával szemben, azonban kétségkívül sokat elmondanak a szürrealisták automatikus rajzolásához hasonlítható, vegyes technikával készült alkotások arról, hogy mit jelent emberi módon gondolkodni, milyen válaszokat ad az emberi agy egy-egy vizuális jelre, és miben más, miben különbözik ettől az AI reakciója. Az emberi alak a képeken sokszor amorf, illetve van egy furcsa átjárhatóság emberek és tárgyak között: az ülés támlája vagy a karfa észrevétlenül olvad egybe az ábrázolt figura testrészeivel. Utazunk, ez kétségtelen, úton vagyunk, azonban a végcél és a kimenetel egyaránt bizonytalan: Batykó képei egy safety card szenvtelenségével vázolják fel a lehetséges vészhelyzetet, mi pedig edzett, sokat tapasztalt cabin crew-ként keressük a megoldást. Megoldás, jöjj el, vagy legalább hadd kapjunk egy kis levegőt. 
Az utóbbi kívánságunk teljesül is, ahogy az utcáról nyíló kapun át felmegyünk az emeletre, hogy megszemléljük az Új színfolt címmel nyíló második tárlatot. Rieder Gábort kurátori munkája során mindig motiválta tudomány és művészet kapcsolata, a két szféra közötti átjárhatóság, illetve oda-vissza hatás. A kerek Vasarely-évforduló idején mi más lehetne aktuálisabb, mint az optika, a látás, a színek és az emberi agy izgalmas kölcsönhatása. Kandinszkij, az absztrakt festészet egyik úttörője azt vallotta, hogy „A szín a billentyűzet. A szem a kalapács. A lélek a zongora a sok húrjával. A művész az a kéz, amely szándékosan rezgésbe hozza a lelket egy-egy billentyű által.”
Tehát a színek nagyon is veszélyes fegyverré válhatnak a művész kezében, erről Keserü Ilona tudna mesélni, aki francia, Lefranc márkájú pirosával még a magyar rendőrség egy sokat próbált tagját is megfutamította. Hiába, a francia lázadó nemzet, ez a tubusaiban is kódolva van. Komolyra fordítva a szót, a színek óriási jelentőséggel bírtak az ’50-es, ’60-as években, amikor a diktatúra nyomása alatt minden elszürkülni látszott. Ma már furcsa belegondolni abba, hogy egyes színek, például az egyházi művészethez köthető arany, tabunak számítottak a korban. Ahogy az is furcsának tűnhet mai szemmel, hogy a széles körben elterjedt, minden írószerboltban kapható akrilfesték milyen forradalmi újdonság volt akkoriban, és hogy olyan nagyságok kísérleteztek a használatával, vagy éppen források híján a kiváltásával, mint Nádler István vagy Fajó János.
Időutazókként járjuk be a ’80-as ’90-es évek geometrikus absztraktját, megállunk ámulni az UV-színek nagy mesterének, Mengyán Andrásnak a munkái előtt, amelyek a villany felelőtlen föl-le kapcsolgatására csábítanak, ugyanis mindig más-más arcukat mutatják a rájuk eső fény függvényében. Utazásunk a jelenben végződik, szinte szédítő (korlátlan?) lehetőségekkel: a (majdnem) minden fényt elnyelő ultrafeketétől elérkezünk a napsugarak szemhéjunk mögött vibráló, illékony játékáig, és itt meg is pihenünk a relaxációs kamraként funkcionáló termecske jótékony homályában. Hisszük, a jó galéria azzal is törődik, hogy a befogadónak alkalmat nyújtson az elmélyülésre, az imént átélt élmények és izgalmak lecsendesítésére.
Mindent összevetve tehát pozitív, lelkesítő kultúrtorna-gyakorlatként zárult minden érintett számára a sajtótájékoztatóval egybekötött kiállításlátogatás: a K2 immár nyitva áll a nagyközönség előtt. Az ígéret szerint holnapra a légkondi is megjavul, szép új világ jön, vagy ha az nem is, hát legalább egy szép új galériával bővült a művészetbarátok örömére a budapesti szcéna. A „szép” és „új” jelzők helyett talán pontosabb volna, ha azt írnánk: „fiatalos és közvetlen”. A K2 ugyanis nem meghódítani való hegycsúcs, hanem felfedezésre váró tér, ahová oxigénpalack nélkül is bármikor betérhet az egyszeri látogató. Csúcstámadásra fel!
Az elmúlt hetven év képzőművészetébe és a legaktuálisabb művészeti dilemmákba nyújt betekintést az újonnan megnyílt K2 galéria.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Batykó Róbert Cabin Crew című kiállításából, valamint az Új színfolt című kiállításból
(c) a K2 (Kieselbach Kortárs) és az acb Galéria jóvoltából, fotó: Horváth Máté
