A kiállítás kiindulópontját Virginia Woolf A Room of One’s Own (Saját szoba) kötete adja, amelynek egyik tézise, hogy a nőnek a megfelelő anyagi feltételek mellett saját szobára is szüksége van, ahova visszahúzódhat és nyugodtan alkothat. A tárlat kurátora, Oltai Kata azonban a ismertetőjében hangsúlyozza, hogy a saját szoba szimbolikusan is érhető: jut-e a női alkotóknak a társadalomban egy kijelölt szféra, ahol szabadon megszólalhatnak, és, hogy a vizuális kultúra intézményrendszerén belül megvan-e az a tér, ahol ezek a hangok beszélhetnek?
Oltai Sarah Ahmed White Men esszéjére hivatkozik, aki azt mondja, hogy az akadémiai diskurzus függőségi és láthatósági rendszereit a hivatkozások teremtik meg: „Fehér férfiak más fehér férfiakra hivatkoznak, és megvan a saját szobájuk”. A kurátor azonban folytonosan igyekszik olyan tereket létrehozni, ahol nők hívnak be nőket. Ilyen volt például tavaly nyáron az általa kurált Jelenlétem evidens kiállítás, ami szintén női alkotókat mutatott be egy női tulajdonban levő intézményben, a Deák Erika Galériában. Akkor a megélt anyaság heterogén tapasztalatát járták körül a művek, most pedig a kurátor arra mutat rá, hogy milyen női hangok erősödnek a kortárs színtéren.
Az biztos, hogy én sokkal kevésbé radikálisan közelítem meg ezt a témát, mint Oltai, és nehezen is szoktam női művészetről beszélni, viszont ezt a teret képes volt mégis úgy rendezni, hogy érzékelhetők a női hangok sokasága. Woolfot újraolvasva, azt mondhatom, hogy a szuggesztió képessége talán az, ami mentén össze lehet kötni az itt látható műveket. Az, hogy érzékenyen közelítenek a világ jelenségei felé, azokat a maguk árnyaltságukban képesek szemlélni, megragadni és művekké konvertálni. Merik vállalni a saját hangjukat és mernek eltérni a fehér férfi által dominált kánontól, még akkor is, ha tulajdonképpen ebben semmi radikalitás nincs, csupán az önmagunk felvállalásának bátorsága. A kiállításban meg igazán az a jó, hogy megmutatja, hogy a női hang is milyen szerteágazó és sokféle.
A művek egy része a saját szoba kérdésére reflektál, arra, hogy a nő csak a zárt terekben szólalhat fel, csak a négy fal között lehet igazán önmaga. Nyíri Orsolya Éjfélkor a cseresznyefámon a saját tér megteremtésének vágyáról szól, hasonlóan ahogy az alkotó kisebb méretű papírmunkái, amelyen a művész privát terébe tekinthetünk be, ahol a saját tárgyait tekinthetjük meg. A képek a szobámat mutatják, így a nézők azon keresztül benézhetnek a fejembe – mondta a művész. Juhász Villő festménye is hasonlót mond: a nő csak a saját terében élheti meg a privát szabadságát, csak a zárt falak mögött vetkőzhet le teljesen.
Wirth Abigél Hétköznapi események című vászna – bár a cuteness kategóriájában is értelmezhető karaktert, egy macskát ábrázol – a fenyegetettség érzetét kelti. Az óriásira tátott száj egyszerre juttatja eszünkbe Munch Sikolyát, ugyanakkor úgy hat, mint egy hatalmas fekete lyuk, ami mindent magába szippant. Az önarcképként is értelmezhető állat kétségbesett kiáltását szinte hallani lehet a vásznon keresztül, a macska ordítva követel magának figyelmet és teret, és próbál szabadulni az egyéni és generációs szorongásaitól.
Agg Lili Under Pressure címet viselő műve egy hússzínű, emberi bőrre emlékeztető vászonfelületből és a hozzákapcsolódó, keretként is értelmezhető faszerkezetből áll. A munka óhatatlanul is behívja az emberi testhez kapcsolódó asszociációkat, e kiállításban pedig a nőket szétfeszítő társadalmi nyomások következményeiről szól. A bőrszerű felület szabadságát a szigorú keret korlátok közé szorítja, éppúgy, ahogy egy női alkotót korlátozhat a társadalmi rendszer, amiben él.
A női hang sem egyféle, ez kiderül ebből a tárlatból is, Koltay Dorottya Szonja szólama például zabolátlan és bevállalós, mivel olyan kínos-kényes narratívákat tesz láthatóvá, amelyekről a legtöbbször nem szeretünk beszélni, mert a saját esendőségünkre világít rá. Zavarbaejt az alkotó, a kiállított művei egyszerre váltanak ki szégyenérzetet és empátiát a nézőből. A vad, gesztuális festészeti nyelv, a pasztózusan felvitt foltok pedig a tartalom groteszk és bizarr jellegét tovább erősítik.
Izgalmas, hogy pont a két vásznával szemben szerepelnek Csatlós Asztrid munkái, mert míg Koltay jellemzően a személyes történeteiből indul ki, addig Csatlós egy társadalmi helyzetet szűr keresztül magán, és, míg az előbbi széles gesztusokból építkezik, addig a másik finom, lírai műveket hoz létre. Csatlósnál már eleve izgalmas az, ahogy egymásnak ütközteti a papírmasszából létrehozott, formázott kereteket és az azok között megjelenő finom akvarelljeit, hiszen ez a kétféle minőség izgalmas taktilis feszültséget ad a képeknek. A tüskés gyomnövényzet látványából kiinduló, de a szögesdrótokra is emlékeztető formák pedig csak tovább fokozzák a befogadói izgatottságot, mivel a védekezés, rejtőzködés fogalmait idézik meg a nézőben.
A kiállításban csütörtökönként látható Buda Flóra Anna 27 című animációja, amelynek hősének erotikus álmába keveredhetünk bele. A mű csattanója, hogy az izgalmas fantázia csak a képzeletben létezik, ugyanis a hős valójában otthon él az anyjával és az öccsével, egyetlen privát tere pedig a szobája.
AZ ÖSSZES KÉP: Részlet a Saját szoba kiállításból, 2023, Molnár Ani Galéria, Budapest
© a művészek és a Molnár Ani Galéria jóvoltából. Fotó: Digitális KépműhelyA térben vannak olyan művek is, amelyek a nőkhöz társított hagyományos technikákat ültetik át kortárs nyelvre. Dankó Boglárka Escape Europe textilmunkája a női házimunkához kapcsolt textilre készült szőtt kompozíció, míg Wirth Abigél kerámiáin a klasszikus női szerepektől távollevő alakok, a háztartási munkát végző nő, valamint négy tüntető lány szerepelnek.
Ez a tárlat egyébként mediálisan is egészen sokszínű és változatos, hiszen a klasszikus táblaképek mellett installatív alkotások, textilmunkák is szerepelnek, valamint olyan műfajok, amelyeket jellemzően a képzőművészet határterületére szoktunk sorolni. Poór Dorottya Bébi című képregénye a teherbeesés problémáját tematizálja, míg a másik képregény, Mihály Gréta alkotása kényes, ciki helyzeket jár körül, amelyek egyik lehetséges feloldása a humor.
