A művészeti világ bizonyos értelemben paradigmaváltás előtt áll: a klasszikus, hagyományos kategóriák túlságosan szűkké válnak, az eurocentrikus gondolkodásmódok és cselekvések érvénytelenné válnak, a nyugati művészet elveszíti exkluzív jellegét, valamint a fehér férfi által uralt egydimenziós vagy homogén művészetfogalom leáldozóban van.
A mai művészeti világ érdeklődése az identitás, valamint az osztály, faj és nemi kérdések felé irányul, ez pedig szükségessé teszi a klasszikus kánon kiterjesztését. Az Albertina Modern The Beauty of Diversity kiállítása a sokféleséget és a változatosságot ünnepli, saját gyűjteményéből válogatva mutatja be a női, az LMBTQIA+, a színes bőrű, az őslakos és az autodidakta művészi gyakorlatok felé fordulást. Elveti az egydimenziósságot, valamint a klasszikus stílusbeli és formai megközelítéseket, a groteszk, a tisztátalan, az elnyomott, a kiszorított szépségét keresi, miközben láthatóságot ad a korábban marginalizált, lecsúszott és a normától eltérő csoportok számára.
A normától, a klasszikus kánontól való eltérés jegyében olyan műfajokat, műtípusokat is elővesz ez a kiállítás, amit korábban a magas művészet határán kívülre helyeztük, sőt: a távoli világok művészetét nem egzotikumként vagy kuriózumként kezeli, hanem egy szintre helyezi az európai nagy mesterek életműveivel. Ausztrália, Afrika, Ázsia és Dél-Amerika kontinenseinek művészei kiemelkedő szerepet kapnak ebben a kiállításban, valamint a művészetből korábban kirekesztett fogalmak, műtípusok és műfajok is jelen vannak és érvényes kategóriaként szerepelnek e kiállításon. A tárlat különféle termekre tagolódik, különféle irányzatokat, mozgalmakat mutat fel, máskor pedig fókuszba helyez olyan fogalmakat vagy csoportokat, amelyek a normán kívül helyezkednek el.
A Puppet shows térben a bábszínház esztétikájából inspirálódó műveket látunk, amelyek megmutatják, hogy az ártatlanság és a bűnösség, a kiszolgáltatottság és a hatalom, valamint a kiváltságosság és a diszkrimináció szorosan egymás mellett létező fogalompárok. Itt láthatók Stefanie Erjautz bábokból felépített jelenetei, amelyek reflektálnak a vallási és geopolitikai erőszakra, valamint a bántalmazásra vagy Toney Oursler torz figurái is, akik különféle dialógus-hurokba rekedt szereplők, akik nem képesek túljutni a fizikai és szellemi korlátaikon. Az Art Brut szellemisége is hasonló, szintén a normalitással szembenit mutatja fel: dicsőíti a nyerset, az autentikusat, a deformálatlant, a torzat, és elveti az akadémikust. Jean Dubuffet művei mellett szerepelnek Michel Nedjar esetlennek ható kreatúrái, amelyeket textildarabokból, növényi részekből, botokból rakott össze és színes vízzel, sárral, olykor pedig állatvérrel festett meg. Olyan kultúrákból inspirálódott, ahol a báboknak varázserőt tulajdonítanak, miközben saját traumáját kívánta feldolgozni.
Aztán ebben a kiállításban előkerülnek olyan témák is, mint a női vagy a fekete művészek érvényesülési lehetőségei. A Self-Empowerment részben például női alkotók műveit látjuk, akik aktivista attitűddel lépnek fel a diszkriminációval szemben: lázadnak a status quo ellen és küzdenek a társadalmi struktúrák megváltoztatásáért. Maria Lassnig Woman Power festményén egy meztelen, de sérülékeny ‘Queen Kong’ lépdel a New York-i felhőkarcolók felett, amivel szimbolikusan utal arra a tényre, hogy ha nőként érvényesülni szeretne a művészeti világban, akkor kétszer annyi erőt kell kifejtenie, mint a férfi kollégáinak. Miriam Cahn atombomba sorozata egy lírai, rendkívül festői széria, amelyben a művész egymás mellé állítja a szépséget és a horrort, a gyengédséget és az erőszakosságot. Ezek dühös, expresszív kompozíciók, amelyek a szerelemről, a szexualitásról, a gender harcokról éppúgy szólnak, mint a férfi dominancia elleni lázadásról. A Black Art Matters egységet Basquiat festménye vezeti be, ez a kép izgalmas párbeszédet nyit a kortárs fekete alkotók munkáival. A feltörekvők között pedig olyan sztárok művei szerepelnek, mint Amoako Boafo vagy Sungi Mlengeya. Boafo családtagjairól, ismerőseiről készített portréi egyszerre követik az afrikai tradíciót, a monokróm hátterek, az éles kontrasztok például visszacsatornázzák saját kultúrájába, azonban a nyugati hagyományokból is inspirálódik, Ego Schiele vagy Gustav Klimt művei is megidéződnek a képeit nézve. Mlengeya táncoló alakjai pedig egy neutrális háttér előtt jelennek meg, a fehér ruhájuk beleolvad a környezetbe, így tulajdonképpen a néző figyelme még erősebben irányul a fekete testre.
Az Obsessions rész is egészen megragadó, teli van színesen tobzódó munkával, amelyek az emberi esendőségekre vagy gyarlóságokra irányítják a figyelmet. Hibrid lények, szürreális kreatúrák tűnnek fel ezeken a vásznakon, a kontúrok elnagyoltak, a részletek elmosódtak, kínos szituációkban jelennek meg. Gyakran identitásuk is különféle határon lebeg, androgünök, hibridek, valahol félúton lebegnek az emberiesség és állatiasság között. E tér jól mutatja azt is, hogy míg korábban a magas kultúra hátat fordított a groteszknek, a tisztátalannak és a kifürkészhetetlennek, ma már számos olyan művész hallatja a hangját, akik ezzel az eszközzel tükröt tartanak a világnak, túlfeszítik a húrt és felforgatják a valóságot, hogy megmutassák azt is, hogy mi van a másik oldalon. Basil Kincaid óriás textilmunkájában újrahasznosított anyagokból állította össze a kompozíciót, ami megidézi az afrikai hagyományos patchwork technikát is, miközben a különböző szövetek gazdag rétegzettségű kompozíciót eredményeznek, ami egy ponton meghódítja a teret is, hiszen a folyó kizubog a háromdimenzióba.
Ezt követően az őslakos művészi gyakorlatok is beemelődnek a kiállításba, egyenrangú szereplőivé válnak a többi mozgalomnak. August Walla univerzuma a saját nemi identitásából, valamint a római katolicizmus szembeni álláspontjából táplálkozik. Istenségeket látunk megelevenedni, amelyek egyszerre nőiesek és maszkulinak, furcsák, de félelmet is keltenek, miközben színességük folytán mintázattá szelídülnek Walla kompozícióin. Szintén nagyon izgalmasak Verena Bretschneider karácsonyfadíszekből, tollakból, parókákból, művirágokból összeállított szobrai, amelyek szintén tűnhetnek istenségeknek. A kvázi szemétből összeállított figurák animisztikus lények, akik felszabadítják az tudatalatti dimenziókat, miközben az alkotó ezekkel a kreatúrákkal a nemek közötti viszonyokra is rákérdez.
A kiállításnak van egy tere, ami az álommal és a traumával foglalkozik, talán ez az egyetlen olyan egység, ami nem az ünneplésről szól. A diverzitás szépsége azonban arról is szól, hogy nem nyomjuk el magunkban a csúnyát, a rosszat, a fájdalmasat, hanem azt is felszínre hozzuk a vidámmal és a boldoggal együtt. Aicha Khorchid látnoki erejű képei felszínre hozzák a saját félelmeinket, olyan témákat hívnak elő, mint a trauma, a bántalmazás vagy az erőszak.
AZ ÖSSZES KÉP: Reprodukciók a The Beauty of Diversity kiállítás anyagából válogatva.
© a művészek és az Albertina Modern jóvoltából.Egy termet szenteltek Valie Export fotóinak, amelynek tárgya maga a művész, aki igyekszik kilépni saját elnyomott szerepéből. Karaktereket húz magára, amely által erősnek mutatkozhat, miközben elrejtheti saját esetlen énjén. Hasonlóan Cindy Shermannhoz, akinek néhány fotójával indul egyébként ez az egész kiállítás.
